3. fejezet

3. fejezet - Éjjeli vendég

Félhomály köszöntött be a hegyek közti széles hágóba. A fák hosszabbnál hosszabb, ijesztő árnyakat vetettek, fekete kerítésként körbeölelve az apró falut. Fentről, a levegőben szállva Aaron jól láthatta ezt, minden nap, de ez volt az első alkalom, hogy vendéget hozott magával. Lassan repült, hogy Sara jól megnézhesse a dús erdőt, és alacsonyabban a szokottnál, hogy láthassa az állatokat a lombok között. A kislány minden őz láttán csaknem felsikított örömében. Aaron ugyan erősen tartotta őt, a gyerek ujjai mégis szinte reszkettek, ahogy a karját szorította.

Egy ideig csendesen repültek a fák fölött, majd magasabbra kúsztak. Innen már az egész völgyet belátták, és most jött csak rá Sara, hogy a helyhez képest milyen apró, szinte láthatatlan a falu. Ilyen magasból nem volt nagyobb a kisujja körménél, pedig tisztán emlékezett rá, hogy az egyik végéből milyen fárasztó volt elfutni a másikig ma reggel. Ekkor eszmélt csak rá, milyen magasan vannak, és kicsit jobban megszorította az atya karját.

- Lassan letéped a kezem kis hölgy. Ne félj annyira, nem ejtelek le. -mosolygott le rá.

- Amikor a templomban voltunk, azt hittem meg fogsz ölni, de helyette felrepültél velem. Akkor azt gondoltam le akarsz dobni az erdőbe a farkasok közé, de most csak...repülünk.- értetlenkedett a hajába tépő széltől hunyorogva kissé.

- „Csak”? Miért hányszor repültél eddig életedben? -vonta fel kérdően a szemöldökét komoran.- Hát had ne mondjam, elég nehéz téged lenyűgözni…

- Nem! Nem úgy értettem. -pirult el fülig, belegondolva mennyire nem ezt akarta mondani.- Csak azon gondolkoztam, hogy… azt mondtam nem akarok élni… ezért elhoztál repülni… nem értem.

Sara választ várt, de Aaron elhallgatott. Csendesen suhantak a füves ormok felé, amiken túl lassan egy furcsa, ismeretlen terep bukkant fel. A magaslatok mögött nem messze egy város terült el. Hatalmas beton épületek, felhőkarcolók. Az est közeledte miatt már mindenhol villództak a fények. A kocsik és emberek zaja, a füst, a furcsa bűzök, és éttermekből áradó ételek friss illata azonnal megcsapta őket ahogy elég közel értek. Aaron magasra vitte magukat, messziről figyelve a betonrengeteget, és a nyüzsgést. A lány még életében nem látott ennyi embert. Lenyűgözték a fények, a tömeg, és az új, furcsa szagok. Hol édes, hol sós, hol pedig nem is tudta megmondani miféle illat kúszott az orrába. Azt se tudta megmondani, hogy jó illat egyáltalán.

- Aaron atya! Ez micsoda? -nézett fel rá ragyogó szemekkel.

- Ez egy város. Az emberek ilyen nagy városokban élnek. -fejével az alattuk terülő hosszú útra bökött. Rengeteg kocsi közlekedett rajta. Nem szekér, ahogy a kis közösségben.- Azok ott autók. Büdösek akár egy ló, és legalább annyit is esznek.

- Nem mehetnénk közelebb? Innen olyan picik…

- Nem. -jelentette ki komoran és egy felhőkarcolóra ereszkedve leszállt, továbbra is tartva a kislányt.- Ennyire hozhatlak közel. A világ sokkal nagyobb és bonyolultabb mint az a kis falu. Emberek,kinek, vámpírok, mágusok. Mind együtt élnek. -mutatott le az épületek közé. Sara figyelt ugyan, de ilyen magasról neki mindenki csak egy egy nyüzsgő hangya volt.- És köztük vannak démonvadászok is. Olyan emberek, akik az én fajtámat ölik. -szegezte komor tekintetét a lányra.

- Az atya talán… fél ezektől a helyektől?

- Mondhatjuk úgy is. Az ilyen zsúfolt helyeket nem szeretem. Lehetetlen benne egyszerre figyelni mindenkit.

- És miért mutatja ezt meg nekem? Miért hozott ide?

- Azért mert ajánlatot teszek neked. -mosolyodott el.- Felajánlom, hogy élhetsz itt. Sok mindent tanulhatsz, láthatsz, és tapasztalhatsz.

A lány szemei szinte ragyogtak. El sem tudta gondolni, mi minden lehet csak ebben a városban, amiről nem tud, de tudhat ha akar. Csendesen kezdett mélázni, mintha pro-kontra érveket gyűjtene magában. Ide oda pillantgatva bizonytalannak tűnt. A város nyüzsgésének halk zajában mindketten elhallgattak.

- De vissza is vihetlek.- vetette fel végül amire Sara egyből felkapta a fejét.- Babázhatsz tovább, járhatsz minden nap az unalmas misékre, hallgathatod az embereket, hogy apád milyen jó ember volt. Tanulhatsz később szőni, mint anyád, és hozzámehetsz az első vérzésed után a helyi disznópásztor fiához.-vont vállat vigyorogva mire a lány elnevette magát.

- Miket beszél. -kuncogott, majd lassan szomorúan a városra nézett.- Én… csak azon gondolkoztam, hogy… hogyan…?

- Kezdj neki?- Sara némán bólintott, mire az atya csak haloványan elmosolyodott. Ismerős kérdés volt ez számára.- Az attól függ.

- Mitől?

- Hogy ez egy igen volt e? Szeretnél e itt élni?- Sara újból bólintott.- Akkor, ha felébredsz, a neveden kívül ne emlékezz semmire, és nem lesz gond.

A lány értetlenül nézett rá, majd mielőtt bármire is reagálhatott volna Aaron leütötte. Az ütés nem volt túl nagy, mégis épp annyival sikeredett erősebbre, hogy Sara még lendületből beverhesse a fejét. A kissé vérző sebes homloka még talán elég is lesz, hogy elhiggyék, nem emlékszik semmire. Aaron magához szorította a kicsi, ernyedt testet, és amilyen gyorsan csak tudta letette egy közeli kórház elé.

A járókelők pillantásait elkerülvén erős szelet kavart. A por, és szemét rengetegében megbújva a földhöz közel, eleresztette a lányt, és tovább állt. A kisebb szélviharra az emberek ijedten kezdtek nyüzsögni. Úgy látszott senkinek sem tűnt fel a jelenléte, mégis furcsa érzés ült rajta, ahogy elhagyta a várost. Többször is kereste követi e valaki, végül megegyezett magával, hogy bizonyára csak ideges, amiért elvitte Sarat. Számolt vele ugyan, hogy majd reggel még magyarázkodhat Loranak, hogy a lány pár óra beszélgetés után elment, és azóta nem látta. Szervezhet keresőcsapatokat is, de azokra figyelni kell majd, hogy ne támadják őket meg az erdei vadak. Az igazság az volt, hogy túl sok plusz munkát csinált magának, amihez nem volt kedve.

A csendes visszarepülés közben besötétedett, és kezdett viharossá fordulni az idő. Mire visszaért a faluban márt javában szakadt. Aaron sóhajtva lépett be a templomba, párologtatva magáról a vizet. Mire a padokhoz ért, mér szinte megszáradt. Még mindig szúrta az oldalát a furcsa érzés, hogy valami nincs rendben. De vajon mi? Végigszámolta a falu lélekjelenlétét, és behunyva a szemét, végigpillantotta környéken. Ennyire félne a városoktól? Már hallucinál? Rossz ómen, ha egy démont sakkban lehet tartani csupán a tömeggel.

Megrázva a fejét elvágódott az egyik padon. A sötét templom ólomüveg ablakaiban fel-fel villantak a villámok cikázó képei. Ijesztő színes fényeket vetettek az öreg faragott sorokra, és a kő oltárra. Hangulatos volt. Az esőcseppek szinte ritmusos kopogásával olyanok voltak az atyának mint egy jobbféle altató. Vissza öltve emberies alakját, nem is kellett sokat várnia, hogy elnyomja őt az álom.

Ilyenkor midig elgondolkozott egy pillanatra, „Vajon álmodnak a démonok”?


A kusza sötétben fény gyúlt. Halovány, mint a gyertyafény, de lassacskán felrajzolta a képet. Homályosan, és gyengén, ami lassan tisztult csak ki. Apró kezek támaszkodtak vérmocskosan, alattuk pedig meleg szalma volt. Bűzlött a húgytól, amit már mélyen magába ivott. Amint megcsapta orrát a birkák szaga, felfedezte az őt körbeálló, ideges állatokat. Nem mertek hozzá közel jönni, elhúzódva préselődtek egymásnak hangoskodva.

Hangos? Szinte zsibogott tőle a feje, hogy nem hallotta őket eddig? Az ő vérük van rajta…?

A zajt lassan egy újabb, hangosabb törte meg. A csűr ajtaja szinte kicsapódott, és egy idős férfi sántikált be rajta, remegő kezében pedig egy kopott, sokat megélt puska reszketett. Az apró gyermeknek még a tarkóján is felállt a szőr a jeges széltől, ami tömött hóval kísérve szaladt be a terembe. Az öreg férfi szinte vánszorgott befelé, mint egy rendes élőhalott, majd ahogy meglátta a kuporgó gyermeket mellé sietett. Talán két métert ha megtett futva, mégis akkorákat köhögött, mint aki kilométerekről szaladt ide.

- Fiam… fiam, hogy kerültél ide? Megsérültél? Emlékszel a nevedre? Vagy bármire?-hebegte aggodalmasan. Végigmérve a gyereket, csupasz vállaira simított. Ekkor jött csak rá, hogy az apró test nem koszos, hanem véres.

Ide? Hova ide… ? Rezzenéstelenül, bambán nézett ki a fejéből a férfire, aki a válaszok híján felkelt és riadtan elfutott, többször visszakiáltva rekedtesen a fiúnak, hogy maradjon ott. Szinte hihetetlen volt, hogy tud futni, azok után hogy két méter gyors csoszogástól az előbb hörgött.

- Én… hogy kerültem ide… ? -motyogta magában értetlenül. A bárányok zaja ekkor elhalkult. Az állatok a kis hely leghátuljába tömörültek össze idegesen, de hangtalanul. A nehéz fa ajtó becsapódott elállva végre a jeges szél útját, az épület sötétjéből pedig egy kuncogó hanggal kísérve lépett elő egy nő. Bőre fekete volt, akár a föld, szeme élénk sárgán világított és hajával, valamint furcsa szarvaival együtt olyan volt mint egy emberbőrbe bújtatott racka juh. Fehérlő, összeállt hajában arany gyűrűk és karikák sorakoztak. Ujjain hosszú, karmok feszültek feketén, amiket csípőjén pihentetett. Karcsú teste farkasbundába és áttetsző selyem szerű anyagba volt burkolva, ami pont annyira volt tépett mintha a farkas amiről a bőrt szedte, először megpróbálta volna felfalni őt.

- Gyermekem… -térdelt le elé, végigsimítva piszkos arcát.- Természetesen én hoztalak vissza.

- És te ki vagy… ? Honnan jöttem vissza?- ahogy beszélt, hangja erőtlen volt, és gyenge, amin a nő jót mosolygott, feltárva éles fogaim.

- Én az anyád vagyok. Az emberek eldobtak maguktól, esélyt se adva neked a életre, nekem köszönhetően visszatérhettél, és élhetsz démonként, úgy ahogy csak szeretnél.

A semmit mondó üres szemek lassan értetlenséggel és bizonytalan pánikkal teltek meg, mire a nő csitítgatni kezdte.

- Cssst, figyelj rám. A neved, Azroth. A neved pedig hatalommal bír. Nem mondhatja ki csak úgy bárki, ezért őrizd meg csak magadnak.- hajolt hozzá közelebb meleg csókot lehelve homlokára.- Ha elég erős leszel, mindenre emlékezni fogsz, köztük az én igazi nevemre is. Addig, ha bármi baj van, csak gondolj rám, és hívj hangosan „Mama K” -nak. Onnan fogom tudni, hogy te hívsz.

- Azroth… Mama K…-figyelte az aranyló szempárt, és a nő lágyan mosolyogva simította meg a fejét.

- Jófiú.- a nő hangja, szeme és lágy mozdulatai mintha csak hipnotizálták volna Aztrothot, elfeledtetve vele, hogy fél.

Mama K magához ölelte a gyereket, majd újabb csókot lehet ezúttal ajkaira.

- Légy jófiú, Azroth.

Az ajkai hidegek voltak, annyira jegesek hogy szinte égették.

Az érzés visszarántotta őt a valóságba. Kinyitva a szemeit, a templomtetőt figyelte alulról. A vihar csak úgy tombolt, süvítve az épület réseiben, és lassan egy újabb vízcseppel ajándékozták meg Aaron ajkait. Sóhajtva ült, fej, újabb cseppeket fogva fel fejével. Hányszor álmodta már ezt? Megszámolni se bírta volna. Csak annyit tudott azóta is, hogy Mama K hozta vissza az életbe, és szerető, gondoskodó démon módjára, azóta soha nem látta újra. Még szinte az álomban ragadva sóhajtott fel szemeit dörgölve, de nem kellett sokat várnia, hogy rájöjjön, valami nincs rendben.

A terem sötétjében egy villám felfedte a dermedten lebegő fekete port ami körbeölelték őt. A léptei megálltak, és mozdulatlanul kémlelt körbe, csak a szemeit forgatva. Megint ugyan az az érzés ült rajta mint hazafele. Valaki figyelte őt, de most azt is tudta, hogy ez a valaki mögötte áll, és nem egyszerű, gyónni akaró ember.

A gyors felismerést még gyorsabb menekülés követte, a csapda viszont épp annyival előbb reagált Aaron visszaváltozására, hogy egyetlen szárnycsapást se engedjen meg neki. A por vastag, fekete lánccá formálódott, körbeölelve a démon egész testét, és a földre szegezve őt. A szorítástól a kisujját is alig tudta mozdítani, és minél jobban igyekezett, a kötés annál szorosabb lett körülötte.

- Ne erőlködj. Ezek nem fognak csak úgy elpattanni.- a morgó hangú férfi mellé toppant, de Aaron csak a cipője szélét láthatta. Az utolsó lépésén kívül egyetlen léptét se hallotta, és idegfele is őt érezhette. Ha el képes rejteni a jelenlétét… talán egy mágus? Az füstös szagú idegen, fölé hajolt nagyot sóhajtva, és valami olyasmit motyogott „micsoda nyűg”.Egy kis matatás után -feltételezhetőleg a zsebeiben- megtépte inge nyakát, és valami sűrű anyagot fecskendezett a bőre alá, ami gyorsan hatva kezdte kiütni őt. Aaron arcán még utoljára széles vigyor terült el, kámforos ezüstkeverék, érezte a szagából, és ebből már tudta, hogy nem egy közönséges mágus talált rá, hanem egy vérprofi démonvadász.

2. fejezet

2.fejezet- A legédesebb gyümölcs

Órák teltek el. A lenyugvó nap múló, vörös fényét figyelve pedig Aaron csak egyre türelmetlenebb és morcosabb lett. Ki hitte volna, hogy ilyen nehéz fenntartani, a nyugodt, mindig kedves pap szerepét? Pontosan tudta ugyan ki merre jár-kel éppen, sőt ha koncentrált még látta is mit csinálnak, mégis a várakozás, egy olyan idegőrlő tevékenység volt számára, amit nehezen viselt. Hatalmas, türelmetlen sóhajjal nyugtázta, hogy a pöttöm lány még el se hagyta a házukat.

Jönni fog egyáltalán? Nem úgy ismerte ugyan Lorát, mint aki ne szólna neki hogy ne várjon feleslegesen, mégis idegesítette a csend, és a tétlenség. Ha biztosra tudta volna, hogy a lány nem jön, elrepülhetett volna innen, kinyújtóztatva szárnyait, és megélesíthette volna karmait pár favágóban, akik túl közel merészkedtek az ő kis birodalmához. Mindig akadtak olyanok, akik útjuk során erre tévedtek, ő pedig nem kockáztathatta meg, hogy egy idegen ráleljen az ő kis kertjére.

Már szinte érezte keserűen öreg lelkük por szerű, nyamvadt ízét a szájában. A semmilyen kis vacak néha még jobban esett a gyomrának, mint a az apró, ártatlan gyermek lelkek.

Lassan megelégelve a várakozást Aaron lehunyta a szemét, és Sarara gondolt. Szeme körül mély, sötét karikák jelentek meg, mintha csak kormos lenne, halántékától a szeme felé pedig szurok sötét erek indultak meg. A lány és az anyja úgy jelentek meg előtte a sötétben, mintha füstön keresztül, páholyból nézné őket. Az apró lakás emeletén vitatkoztak éppen. Lora összekötött hajjal kötényben állt a kislány szobájában, aki durcásan fordított neki- és Aaronnak is- hátat.

- Nem mehetsz át játszani amíg nem mész el az atyához! Aaron valószínűleg a templomban vár rád, mert szóltam neki, hogy mész.

- Akkor nem megyek játszani, majd megyek holnap, és nem akarok vele beszélni, ahogy veled sem!- Sara nagy lendülettel pördült hátra anyja felé az ágy széléről. Dühös kis zöld szemei szinte világítottak, arca pedig épp olyan élénk színű lett mint a haja.

- Ha nem mész el, egy hétig nem mész sehova, és a lábadat se teheted ki a házból. -jelentette ki makacs, anyai szigorra. Saranak látszólag már erre is volt egy frappáns válasza, ám ekkor megdermedt és felnézett Aaronra. A kislány határozottan mintha a szemébe nézett volna, pedig Aaron jól tudta, hogy ez lehetetlen. A smaragd szempár békéssé vált, és egy pillanatra megesküdött volna rá, hogy Sara haloványan rámosolygott.

- Ha elmegyek, utána mehetek játszani? -tette fel végül anyjának a kérdést, még mindig a szoba sarkába bámulva.

A nő a sarok felé nézett, követve a lánya pillantását. Egy ideig értetlenül kémlelt körbe, majd visszanézett a lányára, tétován bólintva.

- Igen… ha csupán öt percet is, de szeretném ha beszélnél az atyával. Utána ahogy ígértem, átmehetsz babázni.

A kislány beleegyezően bólintott, és felkelve lassan elindult, Aaron pedig kinyitotta a szemét.

„Vajon tényleg látott? Vagy csak megérezte, hogy ott leselkedek? Bármelyik válasz is jó, a tényen nem változtat, hogy ez lehetetlen… hacsak….”

Nem bírta megállni, szélesen mosolyogva szinte kavargott körülötte a templom pora. A szemei csak úgy világítottak narancs vörös színben, mint az izzó parázs. Talán még sose érezte magát ilyen izgatottnak.

- Végre valami érdekes…


Nem sokkal később Sara már az atya mellett állt, a padok szélének támasztva apró térdeit. A férfi mosolyogva nézett fel rá, a tenyerében pihentetve állát. Nem az angyali mise mosolya volt az, hanem a sajátja. A széles, kissé groteszkül hosszú vigyor, a parázsló szempárral.

- Azt hittem az egyetlen meglepetés, amit okozol nekem az erdei nap lesz, hogy csak figyelmetlen voltam, de nem csak annyiról van szó, hogy megfeledkeztem magamról, igaz?

Sara csendesen leült a pap mellé, ugyan olyan aranyosan, bágyadtan mosolyogva mint eddig.

- Kicsi korom óta látok dolgokat. Előre látok pillanatokat, megérzem a bajt… láttam az atyát, ahogy sötét szellemként figyeli a falu lakóit… De sose féltem magától. Láttam a tűzesetet is előre, magát és atyját a házban… -a lány lassan, bizonytalanul motyogott. Valószínűleg még sosem beszélt ezekről senkinek. Hangja néha megremegett, mintha félne, hogy bárki meghallja. A félelmének édes illata megborzongatta Aaront. A rettegés nem volt sose kenyere, de a csendes félelem, amitől megrezeg a lélek édesebb volt akár a friss erdei méz.

- És láttál az erdőben is,- szippantott közben egy mélyet a templomot belengő illatból- ahogy széttépetem apádat a farkasokkal. De nem csak álmodban, személyesen jöttél el megnézni, ahogy elnyeri méltó büntetését.- sandított a kislány felé éles szemekkel. Csak úgy ült maga elé meredve, mint aki szégyenli magát.

- Úgy ültek az atya lábánál az erdei vadak, mint az engedelmes ölebek.- nézett fel rá szomorúan csillogó szemekkel.- Igen… láttam. Látni akartam, hogy nincs többet… tudom, hogy ez rossz, de… -a halk hang elakadt, az apró száj pedig megvonaglott, nem akaródzva kimondani a szavakat.- Most engem is megfog ölni, Aaron atya?

- Ha valóban ettől félnél, nem jöttél volna ide, hiszen figyelmeztetne a kis veszély jelződ, nemde?-hátát a fának vetve csúszott lentebb a kényelmetlen faragott fán, közben le sem véve a szemét Sararól.- Én gyerekeket eszek, ezért akár egy kertnél, a szép almáktól távol kell tartani a férgeket. Viszont, vannak almák, amik túl szépek ahhoz hogy megegyék őket.

A lány értetlenül fürkészte a pap arcát. Látta, hogy jól szórakozik, noha azt nem értette min.

- De… ha az almákat nem szedik le, túlérnek, leesnek, és végül elrohadnak.

A logika hibátlan, bár elgondolkodtató volt, vajon a leány azt akarja e, hogy Aaron végezzen vele? Bűntudata lenne, hogy végignézte apja haláltusáját, vagy megunta volna az életét?

- Nos, igen, de a lehullott gyümölcs táplálja fát, így az még szebb, és finomabb termést hoz majd. A te gyümölcsöd, pedig mindennél finomabb lesz.- a zavart arcot látva az atya felkelt, és megsimogatva az apró feje, kikecmergett a padok közül.- Nem kell értened. Csak fogadd el, hogy nem bántalak, és vigyázni fogok rád, hogy ne essen bajod.

- De én… már…

- Ha baj van, csupán kiált hangosan… -figyelmen kívül hagyva a lány beszédét a füléhez hajolt, halkan belesúgott valamit, majd elhúzódva bólintott felé szigorú, komor arccal.- és én ott leszek, bármi is van.

Felegyenesedve hátat fordított a lánynak, megindulva az oltár felé.- Most már mehetsz, anyádnak holnap a mise után elmondom, hogy nincs semmi bajod és—

- De én már nem akarok élni! -kiáltott fel, olyan lendülettel felállva, hogy csaknem nekiesett az előtte lévő támlának. Ahogy Aaron meglepetten hátranézett, a lány arcán hatalmas krokodil könnyen csúsztak végig, halk hüppögésével kísérve. Az apró vállak rázkódtak, a pici ujjak pedig teljesen elfehéredtek ahogy a padszélt markolták.

- Nem…? -komorodott el, hideg fénnyel a szemében. Lassú öles léptekkel indult vissza Sara felé, aki szinte már nem is látta mi történik a könnyfátyol másik oldalán.- Nos, ha így áll a helyzet, nincs más választásom…

1.fejezet

1.fejezet – Vérvörös éj

A derűs napfény szivárványos fényt vetett az ólomüvegeken át. A galambok az ablak párkányára repülve gyűltek össze, kíváncsian illegetve fejüket jobbra-balra. Az apró, öreg kis templom faragott padsoraiban idősebbek és fiatalabbak figyeltek, halkan mormolva az imádság sorait.


Az idősebbek halkan szavaltak, még a néhol ücsörgő gyerekek csak némán, csodálkoztak.

- S az úr legyen véletek.

- És a te lelkeddel is.- zengték válaszul kórusban, le sem véve szemüket az ifjú papról. Az aranyló, barna szempár felemelkedett a Biblia lapjairól, körbepillantva népén.

Az atya szinte fehér szőke haja, hamvas bőre, és karcsú inas alkata a szivárványos fényben angyali képet festett a teremben ülők elé. Egy olyas félét amit a freskók pucér kisdedei is megirigyelnének. Szelíd pillantása talán több melegséget adott a bent ülőknek, mint a kora tavaszi napfény, mégis volt benne valami ami azt éreztette, nagyon is tisztában van vele, hogy ő a helyiek angyala, és ezt élvezi is.
- Ámen.- mosolyogta egy halk puffanással becsukva a vastag bőrkötéses könyvet és a terem egybegyűltjei egy emberként visszhangozták őt.

A szombat reggeli misék mindig nyugodtan teltek. Ilyenkor senki sem akart maradni gyónni, nem volt „fontos megbeszélni valója” az atyával. Csupán az átsült friss húsok, köretek és levesek illata ostromolta a fiatal férfit. Az apró sütemények, húsos piték és sültek kisebb halmot képeztek a bejárat melletti kis asztalon, amiket a nők külön neki készítettek. A szinte vele egyidős, kivirult fiatal asszonyok egy kisebb csoportot alkotva bájologtak az atyával.

- Aaron atya! -lépett mellé egy fiatal asszony utolsóként a kis félkörbe fúrva magát. Hosszú vöröses, göndör haja, zöld aggódó szemei és talán kissé túl sovány alkata egy karcsú rókára emlékeztették őt.
- Jó napot Lora. Örülök, hogy újra egészségesnek látom.
- Az idő csak úgy repül az ittléted óta. -mosolyogta- Ha mégis úgy döntenél, hogy szeretnél egy saját házat… nem kéne a templomban fagyoskodnod, atyám.
- Kérem Lora, én igazán jól megvagyok itt.- nyugtatta lágy hangon az aggódó nőt, egy zavart mosolyt ejtve meg felé, és a kis tömeg lassan kuncogni kezdett.
- Lora, tudjuk, hogy szívesen látnád vendégül az atyát, akár évekig is.- heccelődött az egyik szomszéd, a lány elvörösödött arcát figyelve.
- Akár még az ágyadat is megosztanád vele.- egészítette ki halkan a másik, mire Lora arca teljesen lángra lobbant.
- Ejnye, hölgyekhez nem illik az ilyen beszéd, hisz mind férjes és gyerekes asszonyok vagytok már.

Ahogy ezt kimondta, Lora lábánál megjelent egy pöttöm, szeplős kislány, türelmetlenül rángatva a nő szoknyáját. Mintha csak Lora fiatalabb mása lett volna, egy kis róka.
- Anya, anya, átmehetek Suzyhoz? Az apukája befejezte a babaházat neki! Tina és Lala végre beköltözhetnek.- lóbálta a kezében az apró babát izgatottan.
- Délután átmehetsz, ha segítettél nekem otthon. Rendben?
A lány vidáman elrohant. Talán beleegyezett a feltételbe, de lehet csak annyit hallott meg "délután".
- Elnézést atyám, Sara még csak nem is köszönt... olyan szeleburdi mostanság.
- Hagyd csak. Az apja halála miatt elveszettnek érezheti magát.- a tömeg halk nyüzsgése abbamard, s az asszonyok némán bambultak egymásra.- Jacob, isten nyugosztalja, sok időt töltött együtt a lányával. A gyermek próbálja kitölteni a keletkezett űrt.- tette a nő vállára a kezét együtt érzően -mindannyiunknak fáj a veszteség, mind átérezzük.
- Talán az atya kicsit jobban.- húzódott keserű mosolyra a szája, és fájón folytatta.- Jó atyád is csak két hónapja távozott a téli tűzben, rád zúdítva a falu terhét...
- Hónapok? Máris? - lepődött meg, majd elnémulva nézett fel a templomra, szája sarkában egy bánatos félmosollyal- Mintha csak tegnap adott volna körmöst, hogy rosszul mondom az imádságot.
- Aaron atya? Beszélnél esetleg a lányommal? Velem... Nem hajlandó. Szinte menekül előlem, ha az apjáról akarok beszélni.
- Természetesen. Küld át egy óra múlva ha úgy megfelel, addig én is összeszedem a gondolataimat.


Ahogy a tömeg oszlani kezdett, a férfiak is végre indulhattak. Szórakozottan vonultak ki a kis templom hátsó soraiból, némelyikük kézen fogva, terelgetve gyerekeit.


- Aaron! -tapadt egy vaskos marok a vállára, a köszönések sorából kiszakadva. Ekkor rontott ki mellettük a rókagyermek is sietve, a várakozó Lorához.
- Mattis. -bólintott a férfire se nézve.
- Őt figyeled? Tudod régen szerelmes volt beléd, lehet, hogy még nem hűltek ki az érzései. -bökte finoman oldalba az atyát.
- Tudom mit érzett, -mosolyodott elgondolkozva- elmondta annak idején. Atyám meg is hallotta, és jól elvert érte, emlékeztetve rá, hogy pap leszek. -nevette el magát, de látszólag Mattis ezt nem tartotta túl viccesnek.
- Atyád már nincs köztünk, szabadon döntesz magad felől. Ez a közösség gyerek korod óta imád, senki sem vetné a szemedre, hogy pap vagy. Legfeljebb irigykedne pár nő, hogy nem őket veszed el.


A távolodó alakokat figyelve mindketten jót nevettek, legfőképpen azért mert igaz volt. A faluban sok minden volt amit a közösség könnyelműen kezelt.

A színes kis tömegben még így, messziről is, tűzként virított ki a nő, jellegzetes göndör hajával. A vörös, táncoló tincsek felidézték benne a téli tüzet. Atyja tehetetlen ordítását a lángok között, és a hó hidegét a bőrén.

-2 hónappal ezelőtt -

Január

A hóvihar elcsendesedett. A fehér vatta szerű hatalmas pamacsok már csak a fákról szállingóztak az éjjeli szellővel. A falu széli rönkház ablakán Aaron figyelte a nyugodt tájat, még apja, Gillbert a kandalló előtt melengette fáradt tagjait, a lángokba meredve. A révületből egy sóhajjal tért vissza, hátradőlve az öreg bőrkanapén. Táskás, jég kék szemekkel hátrapillantva időzött el Aaron alakján, ahogy krémszínű köntösében szinte beleolvad a hófehér tájba.

- A tél, mindig is nagyon illett hozzád.
- Atyám?- fordult hátra meglepetten, megigazítva vállán a puha szövetet.
- Lehet, hogy nem emlékszel rá, de pont egy ilyen, viharos téli éjjel találtam rád.- a férfi elmosolyodott, őszes szakállába túrva, miközben Aaron mellé sétálva leült a kandalló elé, megpiszkálva a táncoló lángokat. Gillbert ahogy ránézett egy hideg fény csillant meg a szemében.
- Hány éves is vagy most, fiam… ?
- Huszonkettő. -bólintott, miközben apja, arcárára simítva fordította maga felé, a vonásait fürkészve.
- Tizenöt éve már…. Még mindig olyan vagy, akár egy angyal….-a vaskos ujjak a tincsek közé vettették magukat, majd a finom mozdulatból hirtelen zárultak össze. A nagy marok ökölbe szorulva, néhol hallhatóan tépett bele a szinte fehéres hajba.

- Pont egy ilyen estén hívtak ki a tanyára, hogy valami felzaklatta a birkákat. Azt hitték farkas, vagy egy vadkutya, de mikor körülnéztek, csak egy véres gyermeket találtak. Nem reagált semmire, hiába beszéltek hozzá, így kihívtak engem. -a férfi hátratépve a fiú haját térdelt le mellé, és figyelte kifejezéstelen arcát. Nem mozdult, meg se szisszent, csak figyelt. A pap szemei lassan lentebb vándoroltak, a vékony, csupasz nyakon, majd szabad keze kibontotta a köntöst és hol a fiú mellkasát, hol a bordáit simította végig- Nem lehetett több 7 évesnél, megszáradt vérben, csupaszon ült a birkák között, bárhogyan is került oda, sokkot kaphatott attól ami történt vele. Hazahoztam magammal, megmosdattam, és egy karcolás sem volt raja. A vérmocskos gyerekből viszont, egy hófehér angyal lett… nem beszélt, nem mosolygott, de még csak rám se nézett.

Gillbert hangja szinte megremegett ahogy a fiú nyakához hajolt.- És nem tiltakozott…-mély levegőt véve szimatolt, szinte beledőlve a fakó nyak ívébe-Még szinte most is érzem rajtad a vér szagát… -a szorítása lassan enyhült, még végül mindkét hatalmas kéz a vállakra telepedett.- Miért kellett felnőnöd…?- kérdezte szinte magától halkan, majd elengedve Aaront felkelt mellőle és a kanapéra telepedett. Arcán látszott, hogy emészti a néma düh, de közel sem azért amit mondott. Sokkal inkább azért, amit már nem tehet meg.

A szemeit dörgölve Gillbert már nem láthatta, fogadott fia arcát, ahogy vékony, ijesztő mosoly terül el rajta. Aaron csendesen kelt fel, a kandalló párkányán ülő képek és faragott figurák felé fordulva. A rusztikus, tömör kis állatkák medvéket, és nyulakat formáltak, körbeállva egy-egy fa keretes emléket.

- Emlékszem arra az éjszakára.-mosolygott csendesen egy képet nézegetve.

A többi gyerekkel játszottak rajta, azokkal, akik most anyaként nevelték lányaikat és fiaikat.

- Hogyan? -Aaronnak nem kellett hátrafordulnia, hogy lássa apja arcát. Reszketeg, félő hangja többet elárult, mint egy arc tud.
- Emlékszem ahogy a birkák között ülök, és gondolkozom hogyan kerültem oda. Emlékszem a nedves gyapjú és hugyos szalma bűzére. Az öreg Johan hangjára is jól emlékszem ahogy rémülten jár körbe és kérdezget.

Hátrafordulva Gillbert kíváncsi, értetlen tekintete mosolyt csalt ajkaira.

- „Fiam… fiam, hogy kerültél ide? Megsérültél? Emlékszel a nevedre? Vagy bármire?” -a hang amit Aaron kiadott nem a sajátja volt. A öreg Johan reszketeg, rekedt hangja volt a megszólalásig. Még a füstös dohányos köhögések is megcsúsztak, egy egy mondat közben. Gillbert a helyére fagyva figyelte a fiút. - Igen, jól emlékszem rá, hogy majd összeszarta magát, mikor rájött, hogy nem saras hanem véres vagyok. Hogy hogyan imádkozott, miközben érted küldte az idősebbik lányát. Arra is emlékszem hogyan csillogott a szemed a reménytől, arra gondolva hogy talán árva vagyok. Minden érintésedre is emlékszem, te pedofil pap. -nyomta meg a mondat végét, egy vicsor szerű, éles mosollyal, amiben szinte felizzottak parázs szerű, narancsos vörös szemei.

A sokkosan figyelő férfi előtt eresztette szabadon gazella szerű, egyenes szarvait, és hatalmas barnás szárnyait, miközben lecsúsztatta vállairól a félig már leoldott köntöst. Lábain a finom anyagú szövet harsogva szakadt, ahogy térdétől oroszlán szerű bestia mancsokat növesztett. Bagoly szerű vaskos, karmos ujjaival felsértette a finom fapadlót ahogy közelebb lépdelt Gillberthez. Hosszú, oroszlán szerű, bojtos farkával végigcirógatta a férfi holtsápadttá vált arcát.

- Az embereknek fontos, hogy haláluk előtt testben és lélekben is megtisztuljanak. A papoknak, mint isten szolgáinak pedig kutya kötelességük egész életüket a fény és tisztaság jegyében leélniük, nem igaz? -vigyorodott el, felfedve már bestiaszerű, éles fogait is.- Ezt tanítottad nekem. Akkor is ezen járt az eszed mikor haza hoztál? Amikor a combjaimat simogattad...-utánozta le a mozdulatot a férfi combján és egész közel hajolt hozzá- és a nyakamat csókolgattad, azt hajtogatva milyen puha és selymes vagyok? -hajolt bele a nyakába szinte lehelve a szavakat- Azzal hitegetted magad, hogy nem fogok rá emlékezni? Vagy inkább azzal, hogy úgyse adna hitelt senki egy ki tudja honnan szalajtott fura kölyöknek?- nyalt végig a nyakán, majd visszahátrálva a kandalló fényébe figyelte a reszketeg papot.

- Mi vagy te…? -remegték ajkai a szavakat, mire Aaron csak elmosolyodott, a szokott lágyságával.
- Nem ismersz meg? A fogadott fiad vagyok, Aaron Rottel.
- De ki vagy te valójában? -hangsúlyozta ki a szót idegesen, amire a fiú nevetésben tört ki.
- Egy pap aki nem ismer fel egy démont akkor se ha előtte áll! Szórakoztató vagy, Gillbert.
- Az igazi nevedet mond el, démon!
- Az igazi nevem Azroth. -hajolt meg színpadiasan, majd lassan felegyenesedve sóhajtott.- Tizenöt év. Valóban hosszú~ idő, ha emberként kell viselned. Ilyen sok ideig nevelgettél egy démongyermeket, hát nem vicces? Pont a helyi pap. Furcsa egy humora van az istenednek.-sötétült el a hangja elgondolkozottan.
- Gyermek voltál, ugyanolyan mint a többiek…-hebegte értetlenül.
- Sosem voltam gyermek. Legalábbis nem emberi. De a lehető legjobb helyre kerültem általad. Egy igazi éléskamra, mindentől elzárva. Mint a levágásra ítélt birkák.

Gillbert néma pillantása acélos lett mint egy dühös apáé. Azt hinné az ember, felkel és felpofozva, majd mint egy rossz gyereket a szobájába küldi, de továbbra sem mozdult. Aaron nem tudta, hogy a félelemtől, vagy a tehetetlenségtől van e, de a végeredményen nem változtatott.

- Ó ne vágj ilyen arcot. Eddig is szakítottam le érett szemeket a kis kertedből. Sajnos rákényszerültem a felnőttekre is néha...de, annyira nem volt rossz az se. De, a te lelkedet ne féltsd, túl fonnyadt már az én ízlésemhez, és túl romlott. Viszont ne aggódj…-kezével a tűz felé nyúlva a lángok vad táncba kezdtek, majd lassan szinte kimászva életre keltek körbeszaladva a szobát, bekerítve kettőjüket, majd a pap felé araszoltak, vadul falva az épületet.- A tűz, megtisztít. -mosolyogta lágyan, és visszaöltötte emberies alakját.- Legyen ez, tiszteletem jele, amiért ilyen romlott életet éltél.

A pap szinte észre se vette először, hogy a lángnyelvek nyaldossák ruhája szélét, majd mire feleszmélt az angyali arc mosolyából, már túl késő volt. A tűz ahogy pusztított minden útjába kerülőt, lenyúzta Aaronról is a szövetek maradékát. A lángok fényjátékával és a Gillbert halálsikolyaival kísérve, úgy sétált ki a hóba, ahogy egy angyali démonhoz illik. Meztelenül, puha léptekkel, csupán egy széles, nyugodt mosolyt öltve magára.