10. fejezet

10. Fejezet - Otthon, édes otthon

A fürdőben lévő kitörése után Azroth zavarban volt. Nem jellemzőek rá az érzelmi kirohanások, a sírás pedig végképp nem. Szinte szégyellte magát, és legszívesebben szabadkozott volna a férfi előtt, kismilliószor elnézést kérve, de a gyengéd, puha ölelés és cirógatás amit kapott csendre intették minden pillanatban.

Mintha minden aprócska mozzanata a férfinak azt suttogta volna, nincsen semmi baj, vigyázok rád. Mint egy gyerek az anyjával, pont úgy érezte magát, ahogy lassan sétáltak, és nem tudta eldönteni ez jó vagy rossz?

Ahogy kiértek az épületből, az állatok láttán egy időre elterelődtek a gondolatai. A nyulak, gyíkok, lepkék egy része körülötte szálldosott és mászkált, mint az újszülött gyermekre kíváncsi rokonok. Amint leült az ölébe másztak, a vállaira és a kis asztal köré telepedtek. Még egy szarvas is közelebbről megszemlélte, puha szőrös orrát óvatosan Azo fejéhez nyomva, amit a fiú mosolyogva egy simogatással nyugtázott. 

Miközben falatozott és élvezte a haját birizgáló érzést, valahogy megnyugodott. Mintha az angyal varázsképessége lett volna, hogy békéssé tegye a gondolatait. 

Belial szavai a maradásról megmosolyogtatták kicsit, és halovány pírt varázsoltak az arcára, ami egy kis életet vitt a halobány színébe. Pár falat után bizonytalanul nézett hátra a férfira.

-... Én szeretnék itt maradni... De, csak ha nem túl nagy teher nektek, egy sérült kölyök a kastélyban... - nézett Bel szemébe, de lassan elfordította a tekintetét, az ölében figyelő nyuszira. - Nem túl jellemző rám az a féle kirohanás, amit láttál, így nem tudom fogok e kellemetlenséget okozni. De.... szívesen maradnék itt, ezen a nyugodt helyen....veletek... Világ életemben pap voltam. Az én feladatom volt a falu békéjének őrzése, a rend, és tervezés... - motyogta magában.

Gondoskodnia kellett a falusiakról, figyelnie rájuk és kiiktatni a káros tényezőket. Beleértve az arra kóborló turistákat, a vadállatokat -akikkel könyen szót értett- , és a falu káros lakóinak "kiiktatását", balesetek formályában, hogy kerülje a pánikot. Emellett persze gondoskodott a néha "termésetes halált haló" gyerekek, akiknek elfogyasztotta a  lelkét. A termést táplálni kell. A boldog lelkek finomak voltak, és melegek, az ő kis farmja pedig ízletes terméseket hozott évről évre.

Most az egyszer úgy érezte, talán ő is kaphat egy kis figyelmet és gondoskodást. Hiszen az nem olyan rossz dolog, még ha szégyenli is hogy ilyesmire vágyik. - Ha nem bánjátok, még ha nem is örökre, de egy ideig... Lehet itt az otthonom? - pillantott fel újra kíváncsian a válaszra. Talán most, hogy összetört, kezd egyre inkább úgy viselkedni, mint egy gyerek. És a maga módján ezzel a kéréssel éli a követelődző dac korszakát.

Látva Belial szinte megnyugodott könnyes mosolyát, megfordúlt, és óvatosam most ő ölelte magához, szerető anyafiguráját. 

- Azt hiszem, nem is kell megvárnom a választ. De azért remélem most is alszol még velem, legalább annyit mint kisbagoly formámban. -engedte el finoman, éppen csak anynira, hogy lássa pimasz, de úrias mosolyát. 

9. fejezet:Anyai szeretet

9. fejezet - Anyai szeretet

Belial torka összeszorult, ahogy nézte a fiatal démont. Önkéntelen mozdult a keze,és a seszín tincsekbe túrt lágyan, aztán leguggolva a kád mellé odahúzta a fejét magához. Cirógatni kezdte a síró fiút.

-Shhh… Shhh kicsikém… Ne sírj… Soha, de soha többé nem bánthat senki, ígérem. Egy ujjal sem nyúl hozzád többet egy vadász sem… -ő is majdnem elsírta magát, annyira meghatotta a másik sanyarú sorsa. Gyengéden cirógatta, amíg meg nem nyugodott valamennyire. Akkor nekilátott megmosdatni. Kecses ujjai úgy cirógatták a bőrét, mint a szárnytollai, amiket köré font mikor kiszállt a kádból. Leült a szélére és az ölébe vonta Azrothot, puha,tollas és meleg ölelésbe. Mint egy anyamadár, aki a fiókáját melengeti éppen. Gyengéd volt vele, és olyan törődő mint még senki ezen a világon.

Nem érdekelte, hogy ő is csurom víz lesz, vagy bármi más… Csakis megnyugtatni és felmelengetni akarta a kis baglyot.

Anyai szívét megmelengette, ahogy miután kezdett feloldódni és megbízni benne, Azroth hozzá bújt. Nem is eresztette jó sokáig. Akkor is csak azért, mert ideje volt felöltöznie, és ennie egy keveset. Belial maga törölgette szárazra, és adta rá a puha ruhát, ami hófehér volt, puha anyagú és tollas, akárcsak a sajátja. Kézen fogta Azrothot, és egy hatalmas kertbe vezette a kacskaringós folyosókon keresztül. A fiatal démon valószínűleg nem is hitte volna első látásra, hogy ott van, ahol mondják neki. Kénkövesen izzó sziklák és üstökben rotyogó kárhozott lelkek helyett egy hatalmas kastély kertje tárult fel előttük a távolban hegyek kéklettek, előtte egy hatalmas mező terült el… A kert pedig… szavakkal talán leírhatatlanul gyönyörű volt. Telis teli tavaszi virágokkal és állatokkal, akik szabadon jártak-keltek mindenfelé. Úgy festett, megszokták mindenki közelségét, hiszen nem féltek közeledni feléjük.

Belial az egyik pavilonhoz vezette kis védencét, leültette a hófehér, kovácsoltvas székre, és mellé telepedett. Hamarosan egy fiatal lány bukkant fel a kivezető úton, tálcát cipelve. Ugyanolyan tollas, fehér ruhát viselt ,mint ők, csak cikornyás piros minta díszítette az egészet. A tálca hamarosan előttük pihent az asztalon, a lány meghajolt és távozott. Belial Azrothra pillantott, akinek még mindig fogta és simogatta a kezét.

- Tessék kincsem, ez mind a tiéd. Abból eszel, amiből csak szeretnél. Mind úgy néz ki, mintha emberi étel lenne, és az ízük is olyan mint azoké… De nyugodtan ehetsz belőlük, nem ártanak meg neked… És kellően táplálnak is.

Csak figyelte, amíg bele nem kezdett az evésbe. Annyira alultápláltnak és elgyötörtnek hatott, ahogy látta, hogy számára örömet okozott ez is. Felkelve mögé lépett és a haját kezdte átfésülni az ujjaival. Gyengéden cirógatta, birizgálta a tincseit. Gondos madármama módra igazgatta meg őket.

- Ez lesz az otthonod mostantól… Ha szeretnéd. Amíg csak maradni akarsz. És mi a családod… Ha elfogadsz minket… -ez a szinte még gyermek démon máris úgy belopta magát a szívébe, mintha a sajátja lett volna… aki sosem adatott meg neki. Törődően cirógatta a szárnyait is, vigyázva, nehogy fájdalmat okozzon neki.

Várta a választ. Reménykedett. Hogy Azroth igent mond. Hogy nem akar majd elmenni, mert belül ettől félt most. Hogy a fiú megerősödik, és elmegy hogy… Ki tudja, milyen okból, de elhagyja őket.

Pedig bármit megtenne érte, hogy maradjon. Mert törődni akar vele, babusgatni… gyengéden ölelni, letörölve az összes könnyet amit valaha is hullajtott.

Kitárta puha szárnyait és újra körbeölelte velük, meleg, óvó öleléssel. Belial szívének minden szeretetével fordul Azroth felé, hogy begyógyítsa a sebeket, amiket az a szörnyeteg ember okozott a lelkén… Mert az a démonoknak is van.
Ő aztán tudja jól. Lelkük… Szeretetük… törődésük… Éreznek és törődnek a sajátjaikkal…

Lassan lágy csókot nyomott a feje búbjára.Egy anya szeretetével és törődésével átitatott, puha csókot, amivel képes akart lenni beforrasztani a repedt szívet.

8.fejezet

8.fejezet – Bizalmas könnyek

A széles mosolyt, hamarosan felváltotta a meglepettség bizonytalan arca. A Bells mögött felbukkanó Lucifer látványa elbizonytalanította Azroth ot.

A puha tollköpeny megmelengette átfagyott vállait. Észre se vette eddig hogy fázik, az őt körbeölelő melegségre viszont végigfutott rajta a hűvös libabőr. Ahogy a sötéten ragyogó szemek átvizslatták, szinte úgy érezte a lelkét is látják, noha nem hitt olyasmiben, mint egy démon „lelke”. Csendesen nézett vissza a férfira, ahogy állát fogta, és csak ekkor tűnt fel neki Bells hiánya az ajtóból. Jól estek a férfi dicsérő szavai, szinte belepirult, de ezt nem hagyhatta magának.

„Fiam? ...” -Annyi kérdés merült fel benne, azt se tudta mivel kezdje? Megszólaljon e egyáltalán? Némán figyelt, mintha még mindig apró bagoly lenne. A visszatérő angyaltól elfogadta a puha köntöst, de továbbra is némán figyelte kettőjüket, és gyanakvóan végigmérte a mellette ácsorgót.

„Talán… tart tőlem? Nem úgy viselkedik mint eddig… megváltozott a hangszíne… azok a szemek… ”- Ugyan azt még nem tudta miben, de tisztán érezte, hogy a férfinek kételyei vagy talán félelmei vannak, ettől pedig elfogta egy érzés, amit nem tudott leírni. Annyi érzést nem tudott még leírni, de ezt, még sose tapasztalta. Új volt, erős, és mégis ismerős félelmet keltett benne is.

A gondolatok közt őrlődve fogadta el Bells kezét, és tartott vele, mikor is az rákérdezett arra, amire gondolni se akart. „Mi történt veled?”. Azroth bizalmatlan makacssággal húzta hátra a fejét, mint egy gőgös ló, de az angyal nevetése, újra megpattintotta benne azt a szikrát, amit az első találkozásukkor érzett. Valamiféle nyugalommal töltötte el.

- Kezdjük a nevemmel, az rövidebb történek. A nevem Azroth, az emberek pedig Aaron atyaként ismertek. A történetem, nem túl hosszú, és nem túl vidám, de a gondoskodásodért viszonzásul elmondom.- bólintott követve a fürdőhöz a férfit, ahol önkényesen kiválasztotta magának a neki tetsző illatokat, mandulaolaj, és szárított levendula.

- Lu már említette Mama K-t. Ő… az anyám. Egy kis völgyi emberfaluban rakott ki. Nem emlékszem mi történhetett velem előtte, csupán hét voltam.- ült a kád szélére, morzsolgatva a vízbe a levendulát.- Azóta őt nem láttam. Elmondta a nevem, és magamra hagyott, hogyha baj van hívjam, de csak ha nagyon muszáj. A helyi pap vett magához ironikus módon, és papnak nevelt. Persze, azért közben kiélvezte, hogy legalább egy évig néma voltam, és azt csinált velem amit akart. -mosolyodott el magában.- 23 évig éltem ott nyugodtan, de óvatlan voltam, elkapott egy démonvadász, és legalább tíz évig egy kocsi hátuljában raboskodtam, ahol mágikus béklyók szívták el minden csepp erőmet.

Arra használt hogy démonokat, és félvéreket kerestessen velem, akiket aztán lemészárolt több száz emberrel együtt… és gyerekekkel… -ült be a meleg vízbe, elmerülve benne.- Az életben maradt, félholt, vérben fürdő kölyköket dobálta elém jutalmul, hogy egyem meg őket… tudta, hogy megfogom, mert ha nem teszem tovább szenvednek… olyan voltak… mint a tömör ecet…

Hangja gyengült ahogy mesélt talán még valóban több időre van szüksége, hogy felerősödjön.

A torkára simított mintha még mindig érezné az ízüket. Ha rájuk gondolt, tényleg úgy érezte érzi. Az ízüket, a szagukat. Azt a fémes szagot amitől a reszketős hányinger kerülgette már, pedig csak rágondolt.

- Hiába hívtam K-t, ő nem válaszolt. Nem jött. Lehet, hogy nem halott, de valószínűbbnek tartom, hogy nem érdekelte. -kicsit elhallgatott, fancsali arcot vágva, mintha rohadt húsba harapott volna, majd sóhajtott.

- Tehát ezt csináltam az elmúlt tíz évben, aztán nem olyan rég fejvadászok törtek rá az útitársamra, miközben megpróbálta lenyesni a szárnyam.- ahogy ezt megemlítette, a szárnyak mint egy apró életre kelő tollkupac kezdtek kiburjánzani a hátából, és bestiamancsai is kellemesen markolászták a vizet. Szarvai kopottan bújtak elő, fénytelenül mint a köröm, ami nem kapott elég ápolást. A szárnyakat finoman kezdte vízzel locsolgatni. Elég ernyedtek és gyengék voltak még, de talán ennek köszönhetően látszott csak a jobboldali tövében, egy elhegesedett, kopasz csík. Ezzel már nem fog repülni. Így értelmet nyert az apró bagoly megannyi repülési kísérlete. Nem tanult újra repülni, csak vágyott rá, hogy tudjon. Nem tud repülni, egy egykoron félig levágott szárnyal, az is csoda, hogy mozgatni képes.

- Ha ők nem jönnek, az a vadász levágja a szárnyaimat, és otthagy a lidérceknek, hogy lassan felfaljanak. A pecsétet egyenesen a mellkasomra helyezte, a szívem fölé. Annyi erő nem volt bennem hogy normálisan felüljek. Végem lett volna, szóval a fejvadászok mentettek meg.

Mikor megölték őt, megtört a pecsét, és össze tudtam magamnak kotorni annyi energiát, hogy megpróbáljak menekülő formát ölteni. A kis baglyot. Két esélyem volt. Vagy megpróbálom és sikerül, vagy nem sikerül és belehalok, de ott volt a harmadik opció is. Kifutok az időből és a vadászok ölnek meg. … A következő emlékem már az, ahogy Lu kivesz a zsebéből, és te mosolyogsz rám. -nézett végre talán először Bells re. A fiatal démon eddig egyszer sem nézett a kis mese közben rá. Megvolt az oka. A hangja folyamatosan gyengült, de nem az erőtlenségtől. Szemeiben hatalmas könnycseppek ültek, amik némán gördültek le végre arcán, és csepegtek az illatos vízbe. Ez nagy dolog volt. A büszkesége tört meg, a tartás amit papi neveltetése során szerzett, eddig tartott ki.

- Belial… nem tudom hol vagyok most… de én már… nem bírok többet ki ebből… -csuklott meg a hangja. Vége volt, összeomlott. A fiatal démon némán magába roskadva gubózott a vízbe, zaklatottan kapaszkodva saját vállaiba. Ez volt az az érzés ami magába kerítette. A kétségbeesés, hogy nem tudja mi fog vele történni. Mint egy sebzett vad, ami attól fél, mikor támadja meg valaki újra.

7. fejezet

 7. fejezet - Tollas meglepetés… kicsit másképp, mint Belial gondolta

Soha olyan boldognak nem érezte magát, mint az elmúlt időszakban. Amióta Lucifer hazahozta azt a kis bagolyszerű lényt, annak babusgatásával töltötte az idejét.

Mint minden angyalnak, legyen az rendes, vagy bukott mint ő, a lelkében ott volt az a furcsa kis rezgés, amely arra késztette, hogy életet teremtsen. Ezért is kezdett bele annak idején a kísérletezésbe, hogy élettel töltse meg a lenti, komor és kihalt világot. Örült neki, hogy sikerrel járt, de egy valami örökké bánatossá tudta tenni, ha rágondolt.

Ahogy fürdés közben megnézte magát a közös fürdőjük tükrében, az egész testét keresztülszelő sebhelyre simított karcsú ujjaival. Az egész múltja,a tévedései nyoma volt ez. Egy bűnjel, ami sosem tűnt el. Nem is akarta, hogy úgy legyen. Ez emlékeztette rá, mi történi, ha elveszti a kontrollt maga felett. Vizet mert a tenyerébe és azzal locsolta át magát, kicsit felfrissülve. Lucifer annyiszor kérdezte tőle, mit jelent, de sosem válaszolta meg egyenesen ezt a kérdést. Nem is merte volna… Ha elmondaná az igazat arról, hogy szerezte, mindent elveszítene. Legelőször a férfit, és az felérne egy teljes megsemmisüléssel. Attól sem rettegett úgy,mint attól, hogy elveszíti a másikat. Hiszen az egész léte értelme volt.

Belial sóhajtott egyet, és igyekezett kizárni magából a kellemetlen érzéseket, és gyötrő gondolatokat. Gyorsan befejezte a fürdést és szárazra törölte magát. Hálóruhát öltött, és a kis fióka lakosztályába sietett. Elmosolyodva nézett rá.

- Hát szervusz…-leült mellé az ágyra és megcirógatta. Neki magának sosem lehet saját gyermeke, az a sebhely gondoskodott róla. De minden más élőlényt túláradó szeretetével halmozott el. -Hogy érzed magad kis apróságom, hmm? Jobban most már, igaz?

Választ ugyan sosem kapott a kérdésére, de pontosan úgy beszélt a kis lényhez, mintha az minden szavát értené. Ha Lucifer oda volt valamerre, ott aludt mellette, a kezével és szárnyaival takarva, óvva őt.Gyakorta maga etette, és elégedetten figyelte ahogy nőtt. Az is tetszett neki, hogy mennyire jól megtanult bizonyos dolgokat, ahogy telt az idő. Például Lucifer nevét, amit ha kettesben voltak, mindig lerövídített.

Maga a sötét fejedelem is elégedetten szemlélte őt, valahányszor meglátogatta. Olykor ő is odatelepedett melléjük, ujjaival elmélázva cirógatta meg a kis baglyot. Ha az a nevét csipogta, a mosolya kiszélesedett és mindentudó tekintettel nézett rá, mint aki tudja, de legalábbis sejti az igazat.

„Hamarosan…Hamarosan minden olyan lesz mint régen,fiatal barátom…”- ígérte a madársárga tekintet minden egyes alkalommal.

A fekete hajú volt az is, aki lecsendesítette Belialt, amikor az teljesen kiborult a fióka viselkedésétől. Lefogta a kezét és maga felé fordítva csitította a tollköpenyébe vonva, miközben a mindenfelé szálldosó, kitépett tollakat figyelte. Mintha csak tudta volna, mit jelent ez a furcsa, és aggasztó viselkedés. Ő volt az egyetlen, aki hatással tudott lenni a hófehér angyal keserűségére és félelmeire is.

A fekete tollak között Belial kissé megnyugodott. Bár még mindig aggasztotta a kis bagoly viselkedése, már nem próbálta megállítani. Úgy tűnt a számára, Lucifer tudja, miért csinálja ezt. Kénytelen volt megbízni a megérzésében.

A lágy tollköpeny melegében Lucifer mellkasához szorította az arcát és igyekezett kizárni a külvilágot. Hagyta, hogy Lucifer magával vonja, közös hálójukba, ott pedig finoman az ágyra döntse őt. Mint mindig, most is elmerült az érzésben, amit a másik váltott ki belőle. Azon kapta magát, hogy a köntöse már le is került róla, és teljesen meztelenül terült el a másik alatt. Lucifer fölébe mászott. Ajkain sunyi, elégedett mosoly ült, mint minden egyes alkalommal, amikor ebbe a szituációba kerültek. Belial maga sem tudta volna megmondani, mit is érez, ha az arcára pillant. De a gyomra izgatott remegésbe kezdett.

Kezeit a feje mellé ejtve tárulkozott fel a másiknak,amit a démonkirály elégedett sóhajjal nyugtázott. A tollköpeny befedte mindkettejüket, és elrejtette a kíváncsi tekintetek elől… Már ha lettek volna, de senki sem volt olyan meggondolatlan, hogy olyankor zavarja urát, amikor az a kedvesét törődi éppen. A szoba fulladt csendjébe hamarosan nyögéseik és sóhajaik zaja vert visszhangot. Lucifer hajnalig szerette őt, akkor engedélyezett csak számára pihenőt, hiszen a kimerült angyal már pihegni is alig tudott.

***

Másnap reggel igencsak elgyötörten ébredt. Lucifer már nem volt mellette, csak a szétszórt fekete tollak emlékeztettek rá és a sajgó dereka. Mosolyogva emelt fel egy puha tollat, és az ajkához emelve csókot lehelt rá. Lucifer volt az ő mindene. Akiért mindent megtett volna…

Lassan kelt fel és mászott ki az ágyból. A puha takarót és kellemes meleget nehéz volt otthagynia. De meg akarta nézni, hogy van a kis védence, így aztán átsietett a fürdőbe megmosakodni. Ahogy a zubogó meleg víz alatt ült, dúdolni kezdett egy réges-régi dalt. Még egy előző életben tanulta… a csapás előtt, amelybe kis híján beleroppant az egész világuk. Nem szívesen emlékezett vissza arra a napra, hiszen sötét egy emlék volt. De maga a dal, ahogy csodás hangján körbezengte a teret, nem keserítette el.

Még akkor is dúdolta, amikor átsétált a kis bagolyhoz. Ahogy benyitott, keze a kilincsen maradt, ő pedig megtorpant az ajtóban.Nem számított a látványra, ami fogadta. Képtelen volt feldolgozni, hogy az a fiú aki ott ült a tollkupacok között, az ő kicsi baglya. Akkor sem tudott megmoccanni, amikor megszólalt, és akkor sem amikor Lucifer váratlanul megjelent mögötte. A sötétség fejedelme végigsimított az oldalán, elsétált mellette és megállt a fiú fölé magasodva. Percekig némán méricskélte,aztán elégedett mosolyra húzódtak ajkai.

- Ügyes… Ahhoz képest, hogy senki sem tanított ilyesmire. -a kezét nyújtotta neki, hogy felsegítse.-Gyere,ne ücsörögj ott, még a végén felfázol. Belial, kedvesem, hozz kérlek egy köpenyt szegénykémnek...

Belial csak ekkor kapott észbe. Bár még mindig teljesen össze volt zavarodva, bólintott és otthagyta őket. Mikor kettesben maradtak, Lucifer a saját tollaival burkolta be a fiút.

- Üdvözöllek itthon, drága fiam. Örülök hogy hazataláltál végre, ha már az a felelőtlen anyád csak úgy elpotyogtatott valami istenek háta megetti faluba… Hagy nézzelek csak…. -két ujja közé csippentette az állát,és tüzetesen vizslatta végig az arcát, a szemeit, majd a köpeny takarásában a testét is. -Szépen visszaváltoztál.Büszke vagyok rád. Azért mostanság ne erőltesd magad nagyon.Teljesen rendbe kell jönnöd.

Mikor Belial visszatért a köpennyel,abba burkolta be jó alaposan a másikat.

- Így ni. Gondolom,éhes vagy. Hozatok enned… Addig Belial vigyáz majd rád. Úgyis gondolom sok megbeszélnivalótok lesz, most, hogy már megértitek egymást… -indult meg az ajtó felé.

- Lucifer,várj kérlek…

- Igen, Bels? Mit szeretnél?

- Én…-az angyal az ágy mellett állva tanácstalanul tördelte a kezét.- Mégis mit kéne….?

- Mindegy, hogy néz ki. Gyermek még,akinek útmutatás és anyai szeretet kell. Ellátom K baját, ha elém tolja a képét, az biztos. Te meg vedd a szárnyaid alá a fiókát és vigyázz rá, ahogy eddig minden gyermekre, akit rád bíztam.- visszalépett és egy lágy csókot nyomott a fehér hajú homlokára a tenyerébe fogva az arcát.- Bízom benned édesem, hogy a legjobb gondját viseled majd…..

- Igen… -Belial kicsivel nyugodtabbnak tűnt, és amikor Lucifer távozott, ímmár mosolyogva fordult a szőke hajú felé.- Nos... Akkor talán kezdhetnénk azzal, hogy elárulod a nevedet… Mert te a miénket már tudod… Azaz azt hiszem, Lucifer is tudja a tiédet, de én sajnos nem rendelkezem az ő képességeivel… Azt hiszem, nem ártana egy fürdő is neked… Gyere velem, készítek neked egyet…Jó meleg víz, illóolajok és virágszirmok….- ő is a kezét nyújtotta a fiúnak.Olyan lágyan fogta meg a kezét, mintha még mindig a pici, törékeny bagoly lenne.- Ennek a szobának nincs saját fürdője, de a miénkben megvan minden,ami kellhet…- hófehér tollas szárnyaival átölelte a másikat, ahogy mellette lépkedett.- Elmeséled ,mi történt veled?

A másik bizalmatlan arcát látva elnevette magát.

- Ugyan már… Nincs mitől tartanod. Jóatyád megsüttetne vacsorára, ha bajod esne a kezeim alatt. Számára a gyermekei mindennél fontosabbak… Nos? Akkor elmeséled, mi történt veled?

6. Fejezet

6. fejezet - Apró szívverés

Meleg, kényelem, és biztonság. Ezek ölelték körbe az apró tollas démont, ahogy ébredezni kezdett. Csendesen szuszogva, hatalmas fekete szemekkel meredt a sötétségbe. Nem emlékezett rá, pontosan hogyan és hova jutott, de ahogy elkényelmesedett a melegségben, egy ismerős érzés kerítette hatalmába, amihez nemsokára hang is társult. Egy lágy hang, tompán mintha a messzeségből szólna.

„Mama K!” -borzolta fel izgatottan tollait, éleset csippanva. Hűvös ujjak hatoltak a fészkébe, emitől hiába próbált menekülni, köré fonódva emelték ki, majd meleg napfény, és friss szél túrt apró tollai közé. Nem ő volt az. Az angyali alak akire nézett, szöges ellentéte volt anyjának. Zavarában aprókat pittyent, nyakát beljebb húzva, majd teljesen hátrafordítva fejét mint egy bagoly az őt tartó kéz birtokosára nézett. Ő jobban emlékeztette annyára. Hideg, démoni, mégis bizalomgerjesztően bizsergető kisugárzás. Egyre csak azon zakatolt az agya, hova keveredett? Zavarttá váló csipogása csak akkor maradt abba, mikor az angyali alak átvette őt, és magához húzva puhán megszeretgette.

Nem igazán értette mit beszélnek, túl gyenge volt hozzá, de tisztán látta, hogy a férfi valamiért nagyon izgatott. A puha kéz olyan határozottan, mégis lágyan tartotta, esze ágában sem volt ellenkezni, csupán hagyta, hogy új tulajdonosa hurcolja.

A jövés menés nem tartott sokáig, és a lágy kezeket meleg tollak, selymes párnák és kelmék váltották fel, egy akkora szobába, amibe az ifjú démon egész faluja belefért volna.

„Vajon mibe keveredtem…? Vagy sokkal inkább hova?” -gondolkozott a kelmékbe fúrva magát. Vér és korbács után, kényelem és selyem? Nincs az a boldogtalan, aki tiltakozna egy szóval is, de Azrothban ott rejlett a gyanakvás apró magja. Talán csak a történtek viselték meg, bár sosem volt túl bizakodó az idegenekkel.

A férfi szinte ott aludt mellette. Naphosszat őrizte, dédelgette, és figyelte minden mozdulatát. Eltelt pár nap, mire elszívott tőle annyi energiát, hogy végre értette a beszédet. Édes hangon gügyögött szinte neki, mint egy kisgyereknek, vagy egy apró házi kedvencnek. Mikor megjelent az anyjára emlékeztető magas figura, mindig hallotta tőle új felvigyázója nevét. „Bells, Bells”, ismételgette magában, még a másik „Lu”. Ez a rövid név igazán furcsa volt számára, annyira egyszerű volt, hogy szinte ki tudta mondani, ebben a tehetetlen formában.

Mikor a férfi bejött egy idő után mindig megeresztett egy „Lu” hangzású csippanást, rászegezve apró fekete szemeit. Ahogy telt az idő, képes volt egyre több erőt elnyelni a férfitől, így egyre többet aludt, és kevesebbet hallgatózott.

Egy hét se kellett hozzá, hogy az apró szőrpamacs macska méretűvé nőjön. Bejárta a szobát, szárnyait próbálgatva, mintha csak újra tanulna repülni. Benne lapuló ellenszenve ellenére hagyta Bellsnek hogy simogassa, és nyünyörgesse, néha még egy kis dorombolást is megengedett magának.
„Kellemes itt… meg tudnám szokni.” gondolkozott magában Bells kezei alatt pihenve, és az ablak felé fordítva fejét. Sokat elmélkedett rajta, vajon mi történt a kis falujával. „Vajon ha visszamennék, már egy felkészült pap várna ott? Vagy egy újabb vadász aki ezúttal véget vetne az életemnek, mint az a férfi, aki ebbe a testbe juttatott? Bár igazából hálásnak kéne lennem neki. Ha nem próbál megölni, valóban ott pusztulok el.”

Azroth gondolatai borússá váltak, így elmélázva Bells kezére tette a fejét, és álomba merült.
Az elkövetkezendő napokat tollai tépdesésével töltötte. Pár napig még úgy tűnt csupán tisztogatja magát, de telt az idő, és a borzas lény kopasz foltokat tépett magára, csipogó és furcsa éles hangot hallatva közben. Bells ahányszor megpróbálta leállítani, ő agresszívan csapdosni kezdett, néhol már kopasz szárnyával. Ha a férfi közeledett hozzá, nem bánta, de a tépdesést lassan szüntelenül folytatta, beterítve az apró pelyhes tollacskákkal a szobát.

Egy borzalmas, csipogásokkal teli este után nyugodt reggel köszöntött be. A férfi ahogy benyitott apró madárkája szobájába, az sehol sem volt. Helyette egy sápatag, tej szőke démon ült a tollak között, csupaszon, vöröses szemeit csillogtatva a reggeli szürkülettel töltött szobában. Hosszú lábait keresztbe dobva, vékony, karmos ujjaival kitépte az utolsó apró pehelytollat felkarjáról és elfújva azt a férfi felé szélesen elvigyorodott. Talán kissé túl szélesen is. Hosszú vállig érő haja szabadon simult széles vállaira, és ha fekete-vörös szemi nem rondítottak volna a képen, az ember rá mondta volna, hogy angyali, ártatlan látvány.

- Csipp, csipp, Bells~

5. fejezet

                                                     5. fejezet - A fejedelem

Az erdő a kora hajnali órák ellenére is meleg, békés közegnek tűnt. Bár fái között megannyi lidérc,és más kóbor lény kószált,a magas,tollköpenyes alak elől mind kitértek. Tiszteletet és tekintélyt parancsoló volt, már az aurája is félelmetesen vibrált, tudatva mindenkivel, jobb ha békén hagyják.

Meztelen talpa alatt ropogott pár megszáradt falevél, tollköpenye halkan zizegett a mozgása nyomán. Lucifer elégedett volt. Szerette az őszi erdőket;a színek kavalkádját,és a kora hajnalok csípősségét. Egykori mivoltára és otthonára emlékeztette mindez, bár megmaradt csupán egy érzésnek,hiszen valójában olyan rég történt minden,hogy már nem is emlékezett rá. Hisz évmilliókkal korábban történtek.Halandó számítás szerint legalábbis. 

Gyakran élt ezekkel a fogalmakkal,szerette a halandókat tulajdonképpen. A maga démonkirályian kitekert módján mókásnak találta a gyenge,de nagyhangú lényeket.

Megállt,mélyet szippantott a levegőből és elégedetten elmosolyodott.Enyhe vérszag vegyült a csípős illatba,kellemesen csiklandozta az orrát.

-Hmm…..-halk,érdes hangon hümmögött egyet,ami egy varjú rekedtes károgására hasonlított. Annyira persze nem keltette fel az érdeklődését a dolog hogy utána nézzen,honnét is áradt a vérszag. Biztosan csak egy újabb,unalmas rablótámadás lehetett.Hangjára egy fekete árny emelkedett fel,hamar lószerű alakot öltve.Idegesen nyihogott egyet,de ahogy Lucifer megállt előtte és karcsú ujjaival megcirógatta a homlokát,máris megnyugodott.A démonkirály vértelen ajkai mosolyra húzódtak,aztán magára hagyta a lidércet és tova sietett. Szinte egész nap az erdőben kóborolt,kiélvezve az utolsó napsugarakat is, amik itt –ott még áthatoltak a lombokon.

Ahogy leszállt az éj, nem akaródzott még hazamennie. Leült az egyik fa tövébe,a tollai elegánsan szétterültek körülötte. Hátát a törzsnek vetette,és lehunyt szemekkel hallgatta a neszező erdőt.Annyira elmerült benne,hogy elszundított. Éppen ezért is nem vette észre az apró madarat, aki felé igyekezett. A kis jószág halkan csippant egyet, mielőtt bebújt volna a köpenye alá, ott pedig egy apró résbe kuporodva elégedetten hunyta le a szemeit és merült ugyanúgy álomba.

Lucifer még hajnalban sem fedezte fel kéretlen vendégét, amikor felneszelve hazaindult, előre félve attól mi is várja otthon majd. Tudta nagyon jól hogy Belial nem lesz boldog,mi több, talán úgy veti rá magát megint, mint valami fúria, hogy hol is volt eddig.Az egykori angyal igencsak nehezen viselte a lenti létet, azt pedig főképpen ha párja, azaz ő eltűnt szó nélkül hosszabb időre. Sejtései beigazolódtak, mert ahogy hazaért, Belial, mint valami hurrikán,úgy vetette rá magát.

- Lucifer! Te mégis merre kódorogtál?!- azonban a vártakkal ellentétben nem mérges volt, inkább rémültnek és kétségbeesettnek tűnt. Karjai szorosan fonódtak a démonkirály nyaka köré, sápadt arcán még a könnyei nyomát is felfedezte. Teljesen meglepte mindez, így reflexből aggódóan karolta vissza a kedvesét.

- Bels…..Hiszen mondtam, hogy elmegyek kicsit sétálni nem?

- Nem…Nem mondtad! Halálra aggódtam magam miattad! Legalább ne egymagadban mennél a felvilágba… Bármi történhet és nincs aki vigyázzon rád… A halandók annyira kegyetlenek tudnak lenni a fajtánkkal...

- Ugyan Bels. Nincs miért aggódnod.Meg tudom magam védeni.Az én figyelmem semmi sem kerülheti el...

Ebben a pillanatban a zsebében eddig hangtalanul rejtező kis lény elcsippantotta magát. Belial megdermedt az ölelésében.- Ez…Ez meg mi volt?Lucifer értetlen arccal engedte el és a köpenye mélyére nyúlt.Hamarosan egy apró,bagolyforma jószágot húzott elő, amit még értetlenebbül nézett. –Hát ez meg? Mégis miféle lény lehet?

Belial először gyanakodva méregette, aztán felragyogott az arca. Elvette Lucifertől és a tenyerébe fogta.- Szent Pokol,de aranyos! Oh, Lucifer,tartsuk meg kérlek!Ha már úgyis hazahoztad…-nézett nagy,kérlelő barnáival a másikra.

Lucifer elfintorodott.- Bels, nem kellene minden …- Kérlek… Kérlek,kérlek… Annyira aranyos…

Végül Lucifer kénytelen volt beadni a derekát.El kellett ismernie,hogy Belial nagyon meggyőző tudott lenni ha akart.A kis bagolydémon így náluk maradt, a palotában. Az angyal lelkesedésében saját kis kuckót is készített neki hatalmas lakosztályukban ,puha prémekből és tollakból,hogy otthonosan érezze magát.Mintha csak a pótanyja lett volna, úgy babusgatta a kis jószágot.

A Pokol egyik rettegett fejedelme pedig kénytelen volt belátni, hogy bár a halandók rettegik a nevét gyakorta,otthon az angyal az úr a háznál.

4. fejezet

                                                    4. fejezet – Menekülés a halálból


Az öreg kocsi résin át beszűrődő a fény tudatta Azrothal, hogy reggel van. Évek teltek el, a fiatal démon pedig meg se tudta már mondani mennyi. Ki hitte volna, hogy egy rozoga fa kocsi féken tud tartani egy démont? Bár egy élet és halál közt lebegő, legyengített példányt nem túl nehéz megállítani.

Ugyan egy percet se öregedett, sokat kivett belőle az évek szenvedése. Halovány bőrét a szinte feketévé száradt vér tarkította, végig az arcán és a karjain. Hol a sajátja, hol rémült gyerekeké, akiket félholtan ráncigált magával Daemon, kedves fogvatrtója.

Az évek során ha pár szónál többet váltottak, annak a vége csak fájdalmas volt. Aznap reggel, mikor felébredt, az elrablása után, a férfi egy pecsétet tett a mellkasára. Egy démon pecsétet, amiből általában nem bír kilépni egy hozzá hasonló szerzet, egyenesen a szíve fölött pedig egy lassú halálos ítélet volt, ami felfalta minden erejét.

A démonvadász mégha csak éppen is, de életben hagyta, egyetlen céllal. Keressen neki démonokat.
A kocsi szinte folyamatos zötykölődése lassan abbamaradt. Percekig néma csend és halk motoszkálás váltották egymást, majd hangosan kicsapódott az ajtó, beengedve a sötét zugba a fényt. Azroth hunyorogva figyelte a sötét alakot az ajtóban, aki lassan bemászott hozzá.

- Kifelé, olyan bűzt árasztasz innen hátulról, hogy lassan rád járnak a keselyűk. -morogta az öreg démonvadász, szinte kivonszolva a magatehetetlenül gyenge rabját. Odébb húzva őt a fűre, lassan a kocsi hátuljába vetette magát egy vödör szappanos vízzel, magára hagyva az útitársát.

„Szánalmas….”- igyekezett remegős kezekkel felküzdeni magát ülésbe.- „Még ő is tudja, hogy éppen csak annyi erőm maradt, amivel életben maradhatok. Meg se próbál már kikötözni amég nem figyel rám… nem mintha megpróbáltam volna menekülni egy ideje… nem mintha eltudnék… „

Elgondolkozva nézett körbe az erdőn. Élettel teli mező közepén ültek, körbevéve hatalmas fekete fákkal, élénk piros, szinte lángoló levelekkel. Frissen illatozó fű, vad virágok és gaz illata csiklandozta az orrát. A fák vastag lombjai közt, a szél a kezdődő ősz illatát hordozta. Azroth szerette ezt az időszakot a faluban. Minden maradék termést lassan betakarítottak ilyenkor, elkezdték levágni a birkákat, pácolni és füstölni a húsukat. Télre az összes kamra bűzlött tőlük. Az asszonyok lekvárt, és meleg pokrócokat kezdtek felhalmozni, mintha arra készülnének befagy a pokol. Szinte érezte a kötött gyapjú pokrócok, és meleg dzsemek illatát ahogy keverednek a lakásokban.

A kihalt szempár egy pillanatra élettel telt meg, és vékony mosoly telepedett a koszos, vér szennyes arcra.

„ Ez is egy új érzés...talán ez a honvágy.” -jegyezte meg magának gúnyosan, majd egy ismerős, mégis rég hallott hangra kapta fel a fejét. Az eget kémlelte, ahol madarak hangoskodva vették az irányt melegebb éghajlat felé.- „Milyen rég repültem… azon a viharos estén, mikor Daemon elfogott… ha tudom, hogy az az utolsó repülésem, nem sietek annyira, és kiélvezem a viharos áramlatokat….”- Felidézte az emléket ahogy kitárt szárnyakkal suhan. Szinte érezte a csípős, hideg szelet az arcán, és a tollai közt. Borzongató érzés futott rajta végig, az a kellemes fajta, ami a legrosszabb napokon is bármikor felvidította, bármire is kényszerítette épp Daemon.

- Oh? A madárka repülni akar? -szokták mondani, hogy fesd az ördögöt a falra és az megjelenik. Nagyjából ezzel lehetett leírni az arcot, amit Azroth vágott abban a pillanatban, hogy rabtartója megjelent mellette. Gúnyosan vizslatta ábrándozó arcát.

- Nem mindegy? Ahhoz sincs erőm, hogy járjak, nem hogy repüljek… -sóhajtotta mogorván.

- Igaz, igaz… de tudod, nem szeretek kockáztatni.

A férfi rideg mosolya és érzelemmentes hangja felelevenítette a démonban az emlékét, milyen is tud lenni ez az alak ha rosszban sántikál.

- Mit akarsz ezzel? - kérdezte, de mire befejezte a mondatot, már arccal a fűbe préselődve térdelt a hátában a férfi. Egy embernek biztos eltörte volna már pár csigolyáját ezzel a mozdulattal. Egy hatalmas tenyér a hátára simult, majd halk mormolás keretében egy meleg érzés terítette el a lapockáig. Nagy, tollcsomókban, mint egy elszabadult szörny, törtek elő a szárnyai. Ahogy teljesen előbújtak, erőtlenül hanyatlottak el mellé. Azroth nyelvére ezernyi kérdés gyűlt hirtelen, hogy mire volt ez jó, mire készül, és hasonlók, de minden ami kijött a száján, egy furcsa nyöszörgés. Mintha minden maradék erejét is elkezdené felemészteni a pecsét.

- Csss, madárka, ne mocorogj. -jegyezte meg Daemon vicceskedve, és előhúzta a vadász tőrét övéből, levéve Azrothról a kezét. A penge élét vizsgálgatva lassan visszanézett az ezüstös szőke hajú démonra.- Ami azt illeti, nem vagy már nagy hasznomra, úgyhogy arra gondoltam, lásd mennyire nagylelkű vagyok, a szárnyaidat eladom, téged meg itt hagylak. Az erdő portyázó lidércei valószínűleg darabokra tépnek majd, de ha mégse, akkor lassan megöl a pecsét, és teljesen elsorvaszt.- a kellemes, gondtalan mosoly ami végighúzódott az arcán, groteszkül festett a szavaival.
Azroth mozdulatlanul figyelte, ahogy a Daemon megragadja a szárnyát, és a tövéhez közelíti a kést. Néma pánik ütött ki rajta. Se mozdulni, se megszólalni nem bírt, végül a lassú nyiszálásra egy éles ordítás tört ki belőle, ami egyhamar erőtlen nyöszörgésbe ment át.

A céltalan üvöltés, mely annyiszor mondott már csődöt az évek során, mintha elért volna valamit.
A kés megállt, majd valami puhán koppanva landolt mellette. Egy fej. Daemon feje nézett vissza rá, majd lassan teste is mellé heveredett. Meglepettségében nem tudta mire gondoljon.

Nem sokkal később léptek zaja kezdett közeledni feléjük. Nem bírt megmoccanni se, de érezte, hogy ez nem sokáig marad már így. Fogva tartója halála miatt, a pecsét szépen lassan elkezdett megtörni, utat engedve egy halovány erőnek, ami átjárta a testét. Akár a víz a hosszú szomjúság után, bizsergett az egész testében.

- A fenébe, végre már! -ért mellé egy férfi, majd lassan még ketten állták körbe őt és a halott vadászt.

- Tényleg ő az? -szólalt meg az egyik fiatalabb.

- Igen, biztosan. -helyeselt egy idősebbnek tűnő hang.- Azt mondták egy angyali démonnal mászkál, egy rozoga kocsival, és a személy leírás is stimmel. -a hang tulajdonosa lábbal megfordította őt, így végre látta kik azok. Két fiatalabb fiúk, talán testvérek, de túl hasonlóak, hogy ne azok legyenek, és egy férfi, aki túl más ahhoz hogy az apjuk legyen, a hangneméből mégis ez jött le.

- Halott…? -hajolt hozzá közelebb az egyik, mire Azroth ránézett.- Jesszus! Ez még él! -lépett el tőle ijedten, csaknem hátraesve, félrehúzva a másikukat is.

- Úgy látod, hogy árthat neked bármit is? … Szerencsétlen már nem igazán él. -hajolt hozzá közelebb a férfi.

„Öntelt ember, ha adnál egy kis időt, megmutatnám, hogy élek…”- a meleg érzés lassan elterült a testében, majd apró gombóccá gyűlt a gyomrában.

- Elég fiatal egy démon vagy… ne aggódj, nem szenvedtetlek. -mosolygott rá kedvesen, majd egy tőrt vett elő, Azroth mellkasához szegezve.- Ez direkt a fajtádra lett kitalálva, gyorsan végez veled, nem kell aggódnod.-a férfi nem tűnt kegyetlennek, és valóban teljesen más kisugárzása volt, mint Daemonnak, de ebben a helyzetben, ez kicsit sem volt megnyugató.

A fegyver könnyedén áthaladt rajta, akár egy forró kés a vajon, és Azroth érezte ahogy a fém a belé fúródva kezdi szétmállasztani a testét, egy kiszáradt agyagbábúvá formálva azt. Valóban erős egy fegyver, amire utolsó mozdulatával el is mosolyodott. Talán ha ez a vadász ejti csapdába, nem szenved annyit, mint Daemonnal.

A szétfoszló, furcsa szobor szerű mosolygó démont, a kis csapat lassan magára hagyta. Többször is visszanéztek rá hitetlenkedve, hogy széles mosollyal halt meg. Hallatszott a kora reggeli szélben ahogy tanakodnak, mi történhetett vele, hogy örül a halálnak. Daemon testét magukkal vitték, feltehetőleg vérdíjért, minden mást viszont érintetlenül hagytak.



                                                                            -§-



Eltelt pár óra, és az egykori démon test üres porhüvelyként összeomolva hevert. A nagyját már széthordta a szél, azonban a törmelékek és por között egy apró, fakó barna bagoly szerű kis lény kuporgott.

A pihe tollakba burkolódzott csomócska békésen szuszogott egy ideig, majd felkelt, és hatalmas fekete szemekkel, imbolyogva eredt meg. Mint az éhes kutya amelyik céltudatosan halad előre, csámpázott apró lábakon, néha megcsippanva.

Lassan haladt, de nem állt meg vagy váltott irányt. Az erdő mélyebb, sötétebb részein árnyakként tolongtak a lidércek, az apró, éles hangra viszont nyugodtabban bújtak vissza rejtekeikbe. Mintha a kis fióka, hatalmas hangjával közölné, „dolgom van, hagyjatok békén”.

A vándorlást egész nap folytatta. Késő éjszaka volt már, mire fáradtabb, lassú léptekkel állt meg. A sötétben szinte semmit sem lehetett látni, a csöppség mégis megtett pár lépést és valami puha, meleg tollfészekbe kuporodott, összehúzva magát. Mintha mindig is itt élt volna, és tudatosan ehhez a fészekhez akart volna jönni, ahol biztonságban pihenhet, és töltődhet.