5. fejezet

                                                     5. fejezet - A fejedelem

Az erdő a kora hajnali órák ellenére is meleg, békés közegnek tűnt. Bár fái között megannyi lidérc,és más kóbor lény kószált,a magas,tollköpenyes alak elől mind kitértek. Tiszteletet és tekintélyt parancsoló volt, már az aurája is félelmetesen vibrált, tudatva mindenkivel, jobb ha békén hagyják.

Meztelen talpa alatt ropogott pár megszáradt falevél, tollköpenye halkan zizegett a mozgása nyomán. Lucifer elégedett volt. Szerette az őszi erdőket;a színek kavalkádját,és a kora hajnalok csípősségét. Egykori mivoltára és otthonára emlékeztette mindez, bár megmaradt csupán egy érzésnek,hiszen valójában olyan rég történt minden,hogy már nem is emlékezett rá. Hisz évmilliókkal korábban történtek.Halandó számítás szerint legalábbis. 

Gyakran élt ezekkel a fogalmakkal,szerette a halandókat tulajdonképpen. A maga démonkirályian kitekert módján mókásnak találta a gyenge,de nagyhangú lényeket.

Megállt,mélyet szippantott a levegőből és elégedetten elmosolyodott.Enyhe vérszag vegyült a csípős illatba,kellemesen csiklandozta az orrát.

-Hmm…..-halk,érdes hangon hümmögött egyet,ami egy varjú rekedtes károgására hasonlított. Annyira persze nem keltette fel az érdeklődését a dolog hogy utána nézzen,honnét is áradt a vérszag. Biztosan csak egy újabb,unalmas rablótámadás lehetett.Hangjára egy fekete árny emelkedett fel,hamar lószerű alakot öltve.Idegesen nyihogott egyet,de ahogy Lucifer megállt előtte és karcsú ujjaival megcirógatta a homlokát,máris megnyugodott.A démonkirály vértelen ajkai mosolyra húzódtak,aztán magára hagyta a lidércet és tova sietett. Szinte egész nap az erdőben kóborolt,kiélvezve az utolsó napsugarakat is, amik itt –ott még áthatoltak a lombokon.

Ahogy leszállt az éj, nem akaródzott még hazamennie. Leült az egyik fa tövébe,a tollai elegánsan szétterültek körülötte. Hátát a törzsnek vetette,és lehunyt szemekkel hallgatta a neszező erdőt.Annyira elmerült benne,hogy elszundított. Éppen ezért is nem vette észre az apró madarat, aki felé igyekezett. A kis jószág halkan csippant egyet, mielőtt bebújt volna a köpenye alá, ott pedig egy apró résbe kuporodva elégedetten hunyta le a szemeit és merült ugyanúgy álomba.

Lucifer még hajnalban sem fedezte fel kéretlen vendégét, amikor felneszelve hazaindult, előre félve attól mi is várja otthon majd. Tudta nagyon jól hogy Belial nem lesz boldog,mi több, talán úgy veti rá magát megint, mint valami fúria, hogy hol is volt eddig.Az egykori angyal igencsak nehezen viselte a lenti létet, azt pedig főképpen ha párja, azaz ő eltűnt szó nélkül hosszabb időre. Sejtései beigazolódtak, mert ahogy hazaért, Belial, mint valami hurrikán,úgy vetette rá magát.

- Lucifer! Te mégis merre kódorogtál?!- azonban a vártakkal ellentétben nem mérges volt, inkább rémültnek és kétségbeesettnek tűnt. Karjai szorosan fonódtak a démonkirály nyaka köré, sápadt arcán még a könnyei nyomát is felfedezte. Teljesen meglepte mindez, így reflexből aggódóan karolta vissza a kedvesét.

- Bels…..Hiszen mondtam, hogy elmegyek kicsit sétálni nem?

- Nem…Nem mondtad! Halálra aggódtam magam miattad! Legalább ne egymagadban mennél a felvilágba… Bármi történhet és nincs aki vigyázzon rád… A halandók annyira kegyetlenek tudnak lenni a fajtánkkal...

- Ugyan Bels. Nincs miért aggódnod.Meg tudom magam védeni.Az én figyelmem semmi sem kerülheti el...

Ebben a pillanatban a zsebében eddig hangtalanul rejtező kis lény elcsippantotta magát. Belial megdermedt az ölelésében.- Ez…Ez meg mi volt?Lucifer értetlen arccal engedte el és a köpenye mélyére nyúlt.Hamarosan egy apró,bagolyforma jószágot húzott elő, amit még értetlenebbül nézett. –Hát ez meg? Mégis miféle lény lehet?

Belial először gyanakodva méregette, aztán felragyogott az arca. Elvette Lucifertől és a tenyerébe fogta.- Szent Pokol,de aranyos! Oh, Lucifer,tartsuk meg kérlek!Ha már úgyis hazahoztad…-nézett nagy,kérlelő barnáival a másikra.

Lucifer elfintorodott.- Bels, nem kellene minden …- Kérlek… Kérlek,kérlek… Annyira aranyos…

Végül Lucifer kénytelen volt beadni a derekát.El kellett ismernie,hogy Belial nagyon meggyőző tudott lenni ha akart.A kis bagolydémon így náluk maradt, a palotában. Az angyal lelkesedésében saját kis kuckót is készített neki hatalmas lakosztályukban ,puha prémekből és tollakból,hogy otthonosan érezze magát.Mintha csak a pótanyja lett volna, úgy babusgatta a kis jószágot.

A Pokol egyik rettegett fejedelme pedig kénytelen volt belátni, hogy bár a halandók rettegik a nevét gyakorta,otthon az angyal az úr a háznál.

4. fejezet

                                                    4. fejezet – Menekülés a halálból


Az öreg kocsi résin át beszűrődő a fény tudatta Azrothal, hogy reggel van. Évek teltek el, a fiatal démon pedig meg se tudta már mondani mennyi. Ki hitte volna, hogy egy rozoga fa kocsi féken tud tartani egy démont? Bár egy élet és halál közt lebegő, legyengített példányt nem túl nehéz megállítani.

Ugyan egy percet se öregedett, sokat kivett belőle az évek szenvedése. Halovány bőrét a szinte feketévé száradt vér tarkította, végig az arcán és a karjain. Hol a sajátja, hol rémült gyerekeké, akiket félholtan ráncigált magával Daemon, kedves fogvatrtója.

Az évek során ha pár szónál többet váltottak, annak a vége csak fájdalmas volt. Aznap reggel, mikor felébredt, az elrablása után, a férfi egy pecsétet tett a mellkasára. Egy démon pecsétet, amiből általában nem bír kilépni egy hozzá hasonló szerzet, egyenesen a szíve fölött pedig egy lassú halálos ítélet volt, ami felfalta minden erejét.

A démonvadász mégha csak éppen is, de életben hagyta, egyetlen céllal. Keressen neki démonokat.
A kocsi szinte folyamatos zötykölődése lassan abbamaradt. Percekig néma csend és halk motoszkálás váltották egymást, majd hangosan kicsapódott az ajtó, beengedve a sötét zugba a fényt. Azroth hunyorogva figyelte a sötét alakot az ajtóban, aki lassan bemászott hozzá.

- Kifelé, olyan bűzt árasztasz innen hátulról, hogy lassan rád járnak a keselyűk. -morogta az öreg démonvadász, szinte kivonszolva a magatehetetlenül gyenge rabját. Odébb húzva őt a fűre, lassan a kocsi hátuljába vetette magát egy vödör szappanos vízzel, magára hagyva az útitársát.

„Szánalmas….”- igyekezett remegős kezekkel felküzdeni magát ülésbe.- „Még ő is tudja, hogy éppen csak annyi erőm maradt, amivel életben maradhatok. Meg se próbál már kikötözni amég nem figyel rám… nem mintha megpróbáltam volna menekülni egy ideje… nem mintha eltudnék… „

Elgondolkozva nézett körbe az erdőn. Élettel teli mező közepén ültek, körbevéve hatalmas fekete fákkal, élénk piros, szinte lángoló levelekkel. Frissen illatozó fű, vad virágok és gaz illata csiklandozta az orrát. A fák vastag lombjai közt, a szél a kezdődő ősz illatát hordozta. Azroth szerette ezt az időszakot a faluban. Minden maradék termést lassan betakarítottak ilyenkor, elkezdték levágni a birkákat, pácolni és füstölni a húsukat. Télre az összes kamra bűzlött tőlük. Az asszonyok lekvárt, és meleg pokrócokat kezdtek felhalmozni, mintha arra készülnének befagy a pokol. Szinte érezte a kötött gyapjú pokrócok, és meleg dzsemek illatát ahogy keverednek a lakásokban.

A kihalt szempár egy pillanatra élettel telt meg, és vékony mosoly telepedett a koszos, vér szennyes arcra.

„ Ez is egy új érzés...talán ez a honvágy.” -jegyezte meg magának gúnyosan, majd egy ismerős, mégis rég hallott hangra kapta fel a fejét. Az eget kémlelte, ahol madarak hangoskodva vették az irányt melegebb éghajlat felé.- „Milyen rég repültem… azon a viharos estén, mikor Daemon elfogott… ha tudom, hogy az az utolsó repülésem, nem sietek annyira, és kiélvezem a viharos áramlatokat….”- Felidézte az emléket ahogy kitárt szárnyakkal suhan. Szinte érezte a csípős, hideg szelet az arcán, és a tollai közt. Borzongató érzés futott rajta végig, az a kellemes fajta, ami a legrosszabb napokon is bármikor felvidította, bármire is kényszerítette épp Daemon.

- Oh? A madárka repülni akar? -szokták mondani, hogy fesd az ördögöt a falra és az megjelenik. Nagyjából ezzel lehetett leírni az arcot, amit Azroth vágott abban a pillanatban, hogy rabtartója megjelent mellette. Gúnyosan vizslatta ábrándozó arcát.

- Nem mindegy? Ahhoz sincs erőm, hogy járjak, nem hogy repüljek… -sóhajtotta mogorván.

- Igaz, igaz… de tudod, nem szeretek kockáztatni.

A férfi rideg mosolya és érzelemmentes hangja felelevenítette a démonban az emlékét, milyen is tud lenni ez az alak ha rosszban sántikál.

- Mit akarsz ezzel? - kérdezte, de mire befejezte a mondatot, már arccal a fűbe préselődve térdelt a hátában a férfi. Egy embernek biztos eltörte volna már pár csigolyáját ezzel a mozdulattal. Egy hatalmas tenyér a hátára simult, majd halk mormolás keretében egy meleg érzés terítette el a lapockáig. Nagy, tollcsomókban, mint egy elszabadult szörny, törtek elő a szárnyai. Ahogy teljesen előbújtak, erőtlenül hanyatlottak el mellé. Azroth nyelvére ezernyi kérdés gyűlt hirtelen, hogy mire volt ez jó, mire készül, és hasonlók, de minden ami kijött a száján, egy furcsa nyöszörgés. Mintha minden maradék erejét is elkezdené felemészteni a pecsét.

- Csss, madárka, ne mocorogj. -jegyezte meg Daemon vicceskedve, és előhúzta a vadász tőrét övéből, levéve Azrothról a kezét. A penge élét vizsgálgatva lassan visszanézett az ezüstös szőke hajú démonra.- Ami azt illeti, nem vagy már nagy hasznomra, úgyhogy arra gondoltam, lásd mennyire nagylelkű vagyok, a szárnyaidat eladom, téged meg itt hagylak. Az erdő portyázó lidércei valószínűleg darabokra tépnek majd, de ha mégse, akkor lassan megöl a pecsét, és teljesen elsorvaszt.- a kellemes, gondtalan mosoly ami végighúzódott az arcán, groteszkül festett a szavaival.
Azroth mozdulatlanul figyelte, ahogy a Daemon megragadja a szárnyát, és a tövéhez közelíti a kést. Néma pánik ütött ki rajta. Se mozdulni, se megszólalni nem bírt, végül a lassú nyiszálásra egy éles ordítás tört ki belőle, ami egyhamar erőtlen nyöszörgésbe ment át.

A céltalan üvöltés, mely annyiszor mondott már csődöt az évek során, mintha elért volna valamit.
A kés megállt, majd valami puhán koppanva landolt mellette. Egy fej. Daemon feje nézett vissza rá, majd lassan teste is mellé heveredett. Meglepettségében nem tudta mire gondoljon.

Nem sokkal később léptek zaja kezdett közeledni feléjük. Nem bírt megmoccanni se, de érezte, hogy ez nem sokáig marad már így. Fogva tartója halála miatt, a pecsét szépen lassan elkezdett megtörni, utat engedve egy halovány erőnek, ami átjárta a testét. Akár a víz a hosszú szomjúság után, bizsergett az egész testében.

- A fenébe, végre már! -ért mellé egy férfi, majd lassan még ketten állták körbe őt és a halott vadászt.

- Tényleg ő az? -szólalt meg az egyik fiatalabb.

- Igen, biztosan. -helyeselt egy idősebbnek tűnő hang.- Azt mondták egy angyali démonnal mászkál, egy rozoga kocsival, és a személy leírás is stimmel. -a hang tulajdonosa lábbal megfordította őt, így végre látta kik azok. Két fiatalabb fiúk, talán testvérek, de túl hasonlóak, hogy ne azok legyenek, és egy férfi, aki túl más ahhoz hogy az apjuk legyen, a hangneméből mégis ez jött le.

- Halott…? -hajolt hozzá közelebb az egyik, mire Azroth ránézett.- Jesszus! Ez még él! -lépett el tőle ijedten, csaknem hátraesve, félrehúzva a másikukat is.

- Úgy látod, hogy árthat neked bármit is? … Szerencsétlen már nem igazán él. -hajolt hozzá közelebb a férfi.

„Öntelt ember, ha adnál egy kis időt, megmutatnám, hogy élek…”- a meleg érzés lassan elterült a testében, majd apró gombóccá gyűlt a gyomrában.

- Elég fiatal egy démon vagy… ne aggódj, nem szenvedtetlek. -mosolygott rá kedvesen, majd egy tőrt vett elő, Azroth mellkasához szegezve.- Ez direkt a fajtádra lett kitalálva, gyorsan végez veled, nem kell aggódnod.-a férfi nem tűnt kegyetlennek, és valóban teljesen más kisugárzása volt, mint Daemonnak, de ebben a helyzetben, ez kicsit sem volt megnyugató.

A fegyver könnyedén áthaladt rajta, akár egy forró kés a vajon, és Azroth érezte ahogy a fém a belé fúródva kezdi szétmállasztani a testét, egy kiszáradt agyagbábúvá formálva azt. Valóban erős egy fegyver, amire utolsó mozdulatával el is mosolyodott. Talán ha ez a vadász ejti csapdába, nem szenved annyit, mint Daemonnal.

A szétfoszló, furcsa szobor szerű mosolygó démont, a kis csapat lassan magára hagyta. Többször is visszanéztek rá hitetlenkedve, hogy széles mosollyal halt meg. Hallatszott a kora reggeli szélben ahogy tanakodnak, mi történhetett vele, hogy örül a halálnak. Daemon testét magukkal vitték, feltehetőleg vérdíjért, minden mást viszont érintetlenül hagytak.



                                                                            -§-



Eltelt pár óra, és az egykori démon test üres porhüvelyként összeomolva hevert. A nagyját már széthordta a szél, azonban a törmelékek és por között egy apró, fakó barna bagoly szerű kis lény kuporgott.

A pihe tollakba burkolódzott csomócska békésen szuszogott egy ideig, majd felkelt, és hatalmas fekete szemekkel, imbolyogva eredt meg. Mint az éhes kutya amelyik céltudatosan halad előre, csámpázott apró lábakon, néha megcsippanva.

Lassan haladt, de nem állt meg vagy váltott irányt. Az erdő mélyebb, sötétebb részein árnyakként tolongtak a lidércek, az apró, éles hangra viszont nyugodtabban bújtak vissza rejtekeikbe. Mintha a kis fióka, hatalmas hangjával közölné, „dolgom van, hagyjatok békén”.

A vándorlást egész nap folytatta. Késő éjszaka volt már, mire fáradtabb, lassú léptekkel állt meg. A sötétben szinte semmit sem lehetett látni, a csöppség mégis megtett pár lépést és valami puha, meleg tollfészekbe kuporodott, összehúzva magát. Mintha mindig is itt élt volna, és tudatosan ehhez a fészekhez akart volna jönni, ahol biztonságban pihenhet, és töltődhet.