4. fejezet

                                                    4. fejezet – Menekülés a halálból


Az öreg kocsi résin át beszűrődő a fény tudatta Azrothal, hogy reggel van. Évek teltek el, a fiatal démon pedig meg se tudta már mondani mennyi. Ki hitte volna, hogy egy rozoga fa kocsi féken tud tartani egy démont? Bár egy élet és halál közt lebegő, legyengített példányt nem túl nehéz megállítani.

Ugyan egy percet se öregedett, sokat kivett belőle az évek szenvedése. Halovány bőrét a szinte feketévé száradt vér tarkította, végig az arcán és a karjain. Hol a sajátja, hol rémült gyerekeké, akiket félholtan ráncigált magával Daemon, kedves fogvatrtója.

Az évek során ha pár szónál többet váltottak, annak a vége csak fájdalmas volt. Aznap reggel, mikor felébredt, az elrablása után, a férfi egy pecsétet tett a mellkasára. Egy démon pecsétet, amiből általában nem bír kilépni egy hozzá hasonló szerzet, egyenesen a szíve fölött pedig egy lassú halálos ítélet volt, ami felfalta minden erejét.

A démonvadász mégha csak éppen is, de életben hagyta, egyetlen céllal. Keressen neki démonokat.
A kocsi szinte folyamatos zötykölődése lassan abbamaradt. Percekig néma csend és halk motoszkálás váltották egymást, majd hangosan kicsapódott az ajtó, beengedve a sötét zugba a fényt. Azroth hunyorogva figyelte a sötét alakot az ajtóban, aki lassan bemászott hozzá.

- Kifelé, olyan bűzt árasztasz innen hátulról, hogy lassan rád járnak a keselyűk. -morogta az öreg démonvadász, szinte kivonszolva a magatehetetlenül gyenge rabját. Odébb húzva őt a fűre, lassan a kocsi hátuljába vetette magát egy vödör szappanos vízzel, magára hagyva az útitársát.

„Szánalmas….”- igyekezett remegős kezekkel felküzdeni magát ülésbe.- „Még ő is tudja, hogy éppen csak annyi erőm maradt, amivel életben maradhatok. Meg se próbál már kikötözni amég nem figyel rám… nem mintha megpróbáltam volna menekülni egy ideje… nem mintha eltudnék… „

Elgondolkozva nézett körbe az erdőn. Élettel teli mező közepén ültek, körbevéve hatalmas fekete fákkal, élénk piros, szinte lángoló levelekkel. Frissen illatozó fű, vad virágok és gaz illata csiklandozta az orrát. A fák vastag lombjai közt, a szél a kezdődő ősz illatát hordozta. Azroth szerette ezt az időszakot a faluban. Minden maradék termést lassan betakarítottak ilyenkor, elkezdték levágni a birkákat, pácolni és füstölni a húsukat. Télre az összes kamra bűzlött tőlük. Az asszonyok lekvárt, és meleg pokrócokat kezdtek felhalmozni, mintha arra készülnének befagy a pokol. Szinte érezte a kötött gyapjú pokrócok, és meleg dzsemek illatát ahogy keverednek a lakásokban.

A kihalt szempár egy pillanatra élettel telt meg, és vékony mosoly telepedett a koszos, vér szennyes arcra.

„ Ez is egy új érzés...talán ez a honvágy.” -jegyezte meg magának gúnyosan, majd egy ismerős, mégis rég hallott hangra kapta fel a fejét. Az eget kémlelte, ahol madarak hangoskodva vették az irányt melegebb éghajlat felé.- „Milyen rég repültem… azon a viharos estén, mikor Daemon elfogott… ha tudom, hogy az az utolsó repülésem, nem sietek annyira, és kiélvezem a viharos áramlatokat….”- Felidézte az emléket ahogy kitárt szárnyakkal suhan. Szinte érezte a csípős, hideg szelet az arcán, és a tollai közt. Borzongató érzés futott rajta végig, az a kellemes fajta, ami a legrosszabb napokon is bármikor felvidította, bármire is kényszerítette épp Daemon.

- Oh? A madárka repülni akar? -szokták mondani, hogy fesd az ördögöt a falra és az megjelenik. Nagyjából ezzel lehetett leírni az arcot, amit Azroth vágott abban a pillanatban, hogy rabtartója megjelent mellette. Gúnyosan vizslatta ábrándozó arcát.

- Nem mindegy? Ahhoz sincs erőm, hogy járjak, nem hogy repüljek… -sóhajtotta mogorván.

- Igaz, igaz… de tudod, nem szeretek kockáztatni.

A férfi rideg mosolya és érzelemmentes hangja felelevenítette a démonban az emlékét, milyen is tud lenni ez az alak ha rosszban sántikál.

- Mit akarsz ezzel? - kérdezte, de mire befejezte a mondatot, már arccal a fűbe préselődve térdelt a hátában a férfi. Egy embernek biztos eltörte volna már pár csigolyáját ezzel a mozdulattal. Egy hatalmas tenyér a hátára simult, majd halk mormolás keretében egy meleg érzés terítette el a lapockáig. Nagy, tollcsomókban, mint egy elszabadult szörny, törtek elő a szárnyai. Ahogy teljesen előbújtak, erőtlenül hanyatlottak el mellé. Azroth nyelvére ezernyi kérdés gyűlt hirtelen, hogy mire volt ez jó, mire készül, és hasonlók, de minden ami kijött a száján, egy furcsa nyöszörgés. Mintha minden maradék erejét is elkezdené felemészteni a pecsét.

- Csss, madárka, ne mocorogj. -jegyezte meg Daemon vicceskedve, és előhúzta a vadász tőrét övéből, levéve Azrothról a kezét. A penge élét vizsgálgatva lassan visszanézett az ezüstös szőke hajú démonra.- Ami azt illeti, nem vagy már nagy hasznomra, úgyhogy arra gondoltam, lásd mennyire nagylelkű vagyok, a szárnyaidat eladom, téged meg itt hagylak. Az erdő portyázó lidércei valószínűleg darabokra tépnek majd, de ha mégse, akkor lassan megöl a pecsét, és teljesen elsorvaszt.- a kellemes, gondtalan mosoly ami végighúzódott az arcán, groteszkül festett a szavaival.
Azroth mozdulatlanul figyelte, ahogy a Daemon megragadja a szárnyát, és a tövéhez közelíti a kést. Néma pánik ütött ki rajta. Se mozdulni, se megszólalni nem bírt, végül a lassú nyiszálásra egy éles ordítás tört ki belőle, ami egyhamar erőtlen nyöszörgésbe ment át.

A céltalan üvöltés, mely annyiszor mondott már csődöt az évek során, mintha elért volna valamit.
A kés megállt, majd valami puhán koppanva landolt mellette. Egy fej. Daemon feje nézett vissza rá, majd lassan teste is mellé heveredett. Meglepettségében nem tudta mire gondoljon.

Nem sokkal később léptek zaja kezdett közeledni feléjük. Nem bírt megmoccanni se, de érezte, hogy ez nem sokáig marad már így. Fogva tartója halála miatt, a pecsét szépen lassan elkezdett megtörni, utat engedve egy halovány erőnek, ami átjárta a testét. Akár a víz a hosszú szomjúság után, bizsergett az egész testében.

- A fenébe, végre már! -ért mellé egy férfi, majd lassan még ketten állták körbe őt és a halott vadászt.

- Tényleg ő az? -szólalt meg az egyik fiatalabb.

- Igen, biztosan. -helyeselt egy idősebbnek tűnő hang.- Azt mondták egy angyali démonnal mászkál, egy rozoga kocsival, és a személy leírás is stimmel. -a hang tulajdonosa lábbal megfordította őt, így végre látta kik azok. Két fiatalabb fiúk, talán testvérek, de túl hasonlóak, hogy ne azok legyenek, és egy férfi, aki túl más ahhoz hogy az apjuk legyen, a hangneméből mégis ez jött le.

- Halott…? -hajolt hozzá közelebb az egyik, mire Azroth ránézett.- Jesszus! Ez még él! -lépett el tőle ijedten, csaknem hátraesve, félrehúzva a másikukat is.

- Úgy látod, hogy árthat neked bármit is? … Szerencsétlen már nem igazán él. -hajolt hozzá közelebb a férfi.

„Öntelt ember, ha adnál egy kis időt, megmutatnám, hogy élek…”- a meleg érzés lassan elterült a testében, majd apró gombóccá gyűlt a gyomrában.

- Elég fiatal egy démon vagy… ne aggódj, nem szenvedtetlek. -mosolygott rá kedvesen, majd egy tőrt vett elő, Azroth mellkasához szegezve.- Ez direkt a fajtádra lett kitalálva, gyorsan végez veled, nem kell aggódnod.-a férfi nem tűnt kegyetlennek, és valóban teljesen más kisugárzása volt, mint Daemonnak, de ebben a helyzetben, ez kicsit sem volt megnyugató.

A fegyver könnyedén áthaladt rajta, akár egy forró kés a vajon, és Azroth érezte ahogy a fém a belé fúródva kezdi szétmállasztani a testét, egy kiszáradt agyagbábúvá formálva azt. Valóban erős egy fegyver, amire utolsó mozdulatával el is mosolyodott. Talán ha ez a vadász ejti csapdába, nem szenved annyit, mint Daemonnal.

A szétfoszló, furcsa szobor szerű mosolygó démont, a kis csapat lassan magára hagyta. Többször is visszanéztek rá hitetlenkedve, hogy széles mosollyal halt meg. Hallatszott a kora reggeli szélben ahogy tanakodnak, mi történhetett vele, hogy örül a halálnak. Daemon testét magukkal vitték, feltehetőleg vérdíjért, minden mást viszont érintetlenül hagytak.



                                                                            -§-



Eltelt pár óra, és az egykori démon test üres porhüvelyként összeomolva hevert. A nagyját már széthordta a szél, azonban a törmelékek és por között egy apró, fakó barna bagoly szerű kis lény kuporgott.

A pihe tollakba burkolódzott csomócska békésen szuszogott egy ideig, majd felkelt, és hatalmas fekete szemekkel, imbolyogva eredt meg. Mint az éhes kutya amelyik céltudatosan halad előre, csámpázott apró lábakon, néha megcsippanva.

Lassan haladt, de nem állt meg vagy váltott irányt. Az erdő mélyebb, sötétebb részein árnyakként tolongtak a lidércek, az apró, éles hangra viszont nyugodtabban bújtak vissza rejtekeikbe. Mintha a kis fióka, hatalmas hangjával közölné, „dolgom van, hagyjatok békén”.

A vándorlást egész nap folytatta. Késő éjszaka volt már, mire fáradtabb, lassú léptekkel állt meg. A sötétben szinte semmit sem lehetett látni, a csöppség mégis megtett pár lépést és valami puha, meleg tollfészekbe kuporodott, összehúzva magát. Mintha mindig is itt élt volna, és tudatosan ehhez a fészekhez akart volna jönni, ahol biztonságban pihenhet, és töltődhet.