8.fejezet

8.fejezet – Bizalmas könnyek

A széles mosolyt, hamarosan felváltotta a meglepettség bizonytalan arca. A Bells mögött felbukkanó Lucifer látványa elbizonytalanította Azroth ot.

A puha tollköpeny megmelengette átfagyott vállait. Észre se vette eddig hogy fázik, az őt körbeölelő melegségre viszont végigfutott rajta a hűvös libabőr. Ahogy a sötéten ragyogó szemek átvizslatták, szinte úgy érezte a lelkét is látják, noha nem hitt olyasmiben, mint egy démon „lelke”. Csendesen nézett vissza a férfira, ahogy állát fogta, és csak ekkor tűnt fel neki Bells hiánya az ajtóból. Jól estek a férfi dicsérő szavai, szinte belepirult, de ezt nem hagyhatta magának.

„Fiam? ...” -Annyi kérdés merült fel benne, azt se tudta mivel kezdje? Megszólaljon e egyáltalán? Némán figyelt, mintha még mindig apró bagoly lenne. A visszatérő angyaltól elfogadta a puha köntöst, de továbbra is némán figyelte kettőjüket, és gyanakvóan végigmérte a mellette ácsorgót.

„Talán… tart tőlem? Nem úgy viselkedik mint eddig… megváltozott a hangszíne… azok a szemek… ”- Ugyan azt még nem tudta miben, de tisztán érezte, hogy a férfinek kételyei vagy talán félelmei vannak, ettől pedig elfogta egy érzés, amit nem tudott leírni. Annyi érzést nem tudott még leírni, de ezt, még sose tapasztalta. Új volt, erős, és mégis ismerős félelmet keltett benne is.

A gondolatok közt őrlődve fogadta el Bells kezét, és tartott vele, mikor is az rákérdezett arra, amire gondolni se akart. „Mi történt veled?”. Azroth bizalmatlan makacssággal húzta hátra a fejét, mint egy gőgös ló, de az angyal nevetése, újra megpattintotta benne azt a szikrát, amit az első találkozásukkor érzett. Valamiféle nyugalommal töltötte el.

- Kezdjük a nevemmel, az rövidebb történek. A nevem Azroth, az emberek pedig Aaron atyaként ismertek. A történetem, nem túl hosszú, és nem túl vidám, de a gondoskodásodért viszonzásul elmondom.- bólintott követve a fürdőhöz a férfit, ahol önkényesen kiválasztotta magának a neki tetsző illatokat, mandulaolaj, és szárított levendula.

- Lu már említette Mama K-t. Ő… az anyám. Egy kis völgyi emberfaluban rakott ki. Nem emlékszem mi történhetett velem előtte, csupán hét voltam.- ült a kád szélére, morzsolgatva a vízbe a levendulát.- Azóta őt nem láttam. Elmondta a nevem, és magamra hagyott, hogyha baj van hívjam, de csak ha nagyon muszáj. A helyi pap vett magához ironikus módon, és papnak nevelt. Persze, azért közben kiélvezte, hogy legalább egy évig néma voltam, és azt csinált velem amit akart. -mosolyodott el magában.- 23 évig éltem ott nyugodtan, de óvatlan voltam, elkapott egy démonvadász, és legalább tíz évig egy kocsi hátuljában raboskodtam, ahol mágikus béklyók szívták el minden csepp erőmet.

Arra használt hogy démonokat, és félvéreket kerestessen velem, akiket aztán lemészárolt több száz emberrel együtt… és gyerekekkel… -ült be a meleg vízbe, elmerülve benne.- Az életben maradt, félholt, vérben fürdő kölyköket dobálta elém jutalmul, hogy egyem meg őket… tudta, hogy megfogom, mert ha nem teszem tovább szenvednek… olyan voltak… mint a tömör ecet…

Hangja gyengült ahogy mesélt talán még valóban több időre van szüksége, hogy felerősödjön.

A torkára simított mintha még mindig érezné az ízüket. Ha rájuk gondolt, tényleg úgy érezte érzi. Az ízüket, a szagukat. Azt a fémes szagot amitől a reszketős hányinger kerülgette már, pedig csak rágondolt.

- Hiába hívtam K-t, ő nem válaszolt. Nem jött. Lehet, hogy nem halott, de valószínűbbnek tartom, hogy nem érdekelte. -kicsit elhallgatott, fancsali arcot vágva, mintha rohadt húsba harapott volna, majd sóhajtott.

- Tehát ezt csináltam az elmúlt tíz évben, aztán nem olyan rég fejvadászok törtek rá az útitársamra, miközben megpróbálta lenyesni a szárnyam.- ahogy ezt megemlítette, a szárnyak mint egy apró életre kelő tollkupac kezdtek kiburjánzani a hátából, és bestiamancsai is kellemesen markolászták a vizet. Szarvai kopottan bújtak elő, fénytelenül mint a köröm, ami nem kapott elég ápolást. A szárnyakat finoman kezdte vízzel locsolgatni. Elég ernyedtek és gyengék voltak még, de talán ennek köszönhetően látszott csak a jobboldali tövében, egy elhegesedett, kopasz csík. Ezzel már nem fog repülni. Így értelmet nyert az apró bagoly megannyi repülési kísérlete. Nem tanult újra repülni, csak vágyott rá, hogy tudjon. Nem tud repülni, egy egykoron félig levágott szárnyal, az is csoda, hogy mozgatni képes.

- Ha ők nem jönnek, az a vadász levágja a szárnyaimat, és otthagy a lidérceknek, hogy lassan felfaljanak. A pecsétet egyenesen a mellkasomra helyezte, a szívem fölé. Annyi erő nem volt bennem hogy normálisan felüljek. Végem lett volna, szóval a fejvadászok mentettek meg.

Mikor megölték őt, megtört a pecsét, és össze tudtam magamnak kotorni annyi energiát, hogy megpróbáljak menekülő formát ölteni. A kis baglyot. Két esélyem volt. Vagy megpróbálom és sikerül, vagy nem sikerül és belehalok, de ott volt a harmadik opció is. Kifutok az időből és a vadászok ölnek meg. … A következő emlékem már az, ahogy Lu kivesz a zsebéből, és te mosolyogsz rám. -nézett végre talán először Bells re. A fiatal démon eddig egyszer sem nézett a kis mese közben rá. Megvolt az oka. A hangja folyamatosan gyengült, de nem az erőtlenségtől. Szemeiben hatalmas könnycseppek ültek, amik némán gördültek le végre arcán, és csepegtek az illatos vízbe. Ez nagy dolog volt. A büszkesége tört meg, a tartás amit papi neveltetése során szerzett, eddig tartott ki.

- Belial… nem tudom hol vagyok most… de én már… nem bírok többet ki ebből… -csuklott meg a hangja. Vége volt, összeomlott. A fiatal démon némán magába roskadva gubózott a vízbe, zaklatottan kapaszkodva saját vállaiba. Ez volt az az érzés ami magába kerítette. A kétségbeesés, hogy nem tudja mi fog vele történni. Mint egy sebzett vad, ami attól fél, mikor támadja meg valaki újra.