6. Fejezet

6. fejezet - Apró szívverés

Meleg, kényelem, és biztonság. Ezek ölelték körbe az apró tollas démont, ahogy ébredezni kezdett. Csendesen szuszogva, hatalmas fekete szemekkel meredt a sötétségbe. Nem emlékezett rá, pontosan hogyan és hova jutott, de ahogy elkényelmesedett a melegségben, egy ismerős érzés kerítette hatalmába, amihez nemsokára hang is társult. Egy lágy hang, tompán mintha a messzeségből szólna.

„Mama K!” -borzolta fel izgatottan tollait, éleset csippanva. Hűvös ujjak hatoltak a fészkébe, emitől hiába próbált menekülni, köré fonódva emelték ki, majd meleg napfény, és friss szél túrt apró tollai közé. Nem ő volt az. Az angyali alak akire nézett, szöges ellentéte volt anyjának. Zavarában aprókat pittyent, nyakát beljebb húzva, majd teljesen hátrafordítva fejét mint egy bagoly az őt tartó kéz birtokosára nézett. Ő jobban emlékeztette annyára. Hideg, démoni, mégis bizalomgerjesztően bizsergető kisugárzás. Egyre csak azon zakatolt az agya, hova keveredett? Zavarttá váló csipogása csak akkor maradt abba, mikor az angyali alak átvette őt, és magához húzva puhán megszeretgette.

Nem igazán értette mit beszélnek, túl gyenge volt hozzá, de tisztán látta, hogy a férfi valamiért nagyon izgatott. A puha kéz olyan határozottan, mégis lágyan tartotta, esze ágában sem volt ellenkezni, csupán hagyta, hogy új tulajdonosa hurcolja.

A jövés menés nem tartott sokáig, és a lágy kezeket meleg tollak, selymes párnák és kelmék váltották fel, egy akkora szobába, amibe az ifjú démon egész faluja belefért volna.

„Vajon mibe keveredtem…? Vagy sokkal inkább hova?” -gondolkozott a kelmékbe fúrva magát. Vér és korbács után, kényelem és selyem? Nincs az a boldogtalan, aki tiltakozna egy szóval is, de Azrothban ott rejlett a gyanakvás apró magja. Talán csak a történtek viselték meg, bár sosem volt túl bizakodó az idegenekkel.

A férfi szinte ott aludt mellette. Naphosszat őrizte, dédelgette, és figyelte minden mozdulatát. Eltelt pár nap, mire elszívott tőle annyi energiát, hogy végre értette a beszédet. Édes hangon gügyögött szinte neki, mint egy kisgyereknek, vagy egy apró házi kedvencnek. Mikor megjelent az anyjára emlékeztető magas figura, mindig hallotta tőle új felvigyázója nevét. „Bells, Bells”, ismételgette magában, még a másik „Lu”. Ez a rövid név igazán furcsa volt számára, annyira egyszerű volt, hogy szinte ki tudta mondani, ebben a tehetetlen formában.

Mikor a férfi bejött egy idő után mindig megeresztett egy „Lu” hangzású csippanást, rászegezve apró fekete szemeit. Ahogy telt az idő, képes volt egyre több erőt elnyelni a férfitől, így egyre többet aludt, és kevesebbet hallgatózott.

Egy hét se kellett hozzá, hogy az apró szőrpamacs macska méretűvé nőjön. Bejárta a szobát, szárnyait próbálgatva, mintha csak újra tanulna repülni. Benne lapuló ellenszenve ellenére hagyta Bellsnek hogy simogassa, és nyünyörgesse, néha még egy kis dorombolást is megengedett magának.
„Kellemes itt… meg tudnám szokni.” gondolkozott magában Bells kezei alatt pihenve, és az ablak felé fordítva fejét. Sokat elmélkedett rajta, vajon mi történt a kis falujával. „Vajon ha visszamennék, már egy felkészült pap várna ott? Vagy egy újabb vadász aki ezúttal véget vetne az életemnek, mint az a férfi, aki ebbe a testbe juttatott? Bár igazából hálásnak kéne lennem neki. Ha nem próbál megölni, valóban ott pusztulok el.”

Azroth gondolatai borússá váltak, így elmélázva Bells kezére tette a fejét, és álomba merült.
Az elkövetkezendő napokat tollai tépdesésével töltötte. Pár napig még úgy tűnt csupán tisztogatja magát, de telt az idő, és a borzas lény kopasz foltokat tépett magára, csipogó és furcsa éles hangot hallatva közben. Bells ahányszor megpróbálta leállítani, ő agresszívan csapdosni kezdett, néhol már kopasz szárnyával. Ha a férfi közeledett hozzá, nem bánta, de a tépdesést lassan szüntelenül folytatta, beterítve az apró pelyhes tollacskákkal a szobát.

Egy borzalmas, csipogásokkal teli este után nyugodt reggel köszöntött be. A férfi ahogy benyitott apró madárkája szobájába, az sehol sem volt. Helyette egy sápatag, tej szőke démon ült a tollak között, csupaszon, vöröses szemeit csillogtatva a reggeli szürkülettel töltött szobában. Hosszú lábait keresztbe dobva, vékony, karmos ujjaival kitépte az utolsó apró pehelytollat felkarjáról és elfújva azt a férfi felé szélesen elvigyorodott. Talán kissé túl szélesen is. Hosszú vállig érő haja szabadon simult széles vállaira, és ha fekete-vörös szemi nem rondítottak volna a képen, az ember rá mondta volna, hogy angyali, ártatlan látvány.

- Csipp, csipp, Bells~