9. fejezet:Anyai szeretet

9. fejezet - Anyai szeretet

Belial torka összeszorult, ahogy nézte a fiatal démont. Önkéntelen mozdult a keze,és a seszín tincsekbe túrt lágyan, aztán leguggolva a kád mellé odahúzta a fejét magához. Cirógatni kezdte a síró fiút.

-Shhh… Shhh kicsikém… Ne sírj… Soha, de soha többé nem bánthat senki, ígérem. Egy ujjal sem nyúl hozzád többet egy vadász sem… -ő is majdnem elsírta magát, annyira meghatotta a másik sanyarú sorsa. Gyengéden cirógatta, amíg meg nem nyugodott valamennyire. Akkor nekilátott megmosdatni. Kecses ujjai úgy cirógatták a bőrét, mint a szárnytollai, amiket köré font mikor kiszállt a kádból. Leült a szélére és az ölébe vonta Azrothot, puha,tollas és meleg ölelésbe. Mint egy anyamadár, aki a fiókáját melengeti éppen. Gyengéd volt vele, és olyan törődő mint még senki ezen a világon.

Nem érdekelte, hogy ő is csurom víz lesz, vagy bármi más… Csakis megnyugtatni és felmelengetni akarta a kis baglyot.

Anyai szívét megmelengette, ahogy miután kezdett feloldódni és megbízni benne, Azroth hozzá bújt. Nem is eresztette jó sokáig. Akkor is csak azért, mert ideje volt felöltöznie, és ennie egy keveset. Belial maga törölgette szárazra, és adta rá a puha ruhát, ami hófehér volt, puha anyagú és tollas, akárcsak a sajátja. Kézen fogta Azrothot, és egy hatalmas kertbe vezette a kacskaringós folyosókon keresztül. A fiatal démon valószínűleg nem is hitte volna első látásra, hogy ott van, ahol mondják neki. Kénkövesen izzó sziklák és üstökben rotyogó kárhozott lelkek helyett egy hatalmas kastély kertje tárult fel előttük a távolban hegyek kéklettek, előtte egy hatalmas mező terült el… A kert pedig… szavakkal talán leírhatatlanul gyönyörű volt. Telis teli tavaszi virágokkal és állatokkal, akik szabadon jártak-keltek mindenfelé. Úgy festett, megszokták mindenki közelségét, hiszen nem féltek közeledni feléjük.

Belial az egyik pavilonhoz vezette kis védencét, leültette a hófehér, kovácsoltvas székre, és mellé telepedett. Hamarosan egy fiatal lány bukkant fel a kivezető úton, tálcát cipelve. Ugyanolyan tollas, fehér ruhát viselt ,mint ők, csak cikornyás piros minta díszítette az egészet. A tálca hamarosan előttük pihent az asztalon, a lány meghajolt és távozott. Belial Azrothra pillantott, akinek még mindig fogta és simogatta a kezét.

- Tessék kincsem, ez mind a tiéd. Abból eszel, amiből csak szeretnél. Mind úgy néz ki, mintha emberi étel lenne, és az ízük is olyan mint azoké… De nyugodtan ehetsz belőlük, nem ártanak meg neked… És kellően táplálnak is.

Csak figyelte, amíg bele nem kezdett az evésbe. Annyira alultápláltnak és elgyötörtnek hatott, ahogy látta, hogy számára örömet okozott ez is. Felkelve mögé lépett és a haját kezdte átfésülni az ujjaival. Gyengéden cirógatta, birizgálta a tincseit. Gondos madármama módra igazgatta meg őket.

- Ez lesz az otthonod mostantól… Ha szeretnéd. Amíg csak maradni akarsz. És mi a családod… Ha elfogadsz minket… -ez a szinte még gyermek démon máris úgy belopta magát a szívébe, mintha a sajátja lett volna… aki sosem adatott meg neki. Törődően cirógatta a szárnyait is, vigyázva, nehogy fájdalmat okozzon neki.

Várta a választ. Reménykedett. Hogy Azroth igent mond. Hogy nem akar majd elmenni, mert belül ettől félt most. Hogy a fiú megerősödik, és elmegy hogy… Ki tudja, milyen okból, de elhagyja őket.

Pedig bármit megtenne érte, hogy maradjon. Mert törődni akar vele, babusgatni… gyengéden ölelni, letörölve az összes könnyet amit valaha is hullajtott.

Kitárta puha szárnyait és újra körbeölelte velük, meleg, óvó öleléssel. Belial szívének minden szeretetével fordul Azroth felé, hogy begyógyítsa a sebeket, amiket az a szörnyeteg ember okozott a lelkén… Mert az a démonoknak is van.
Ő aztán tudja jól. Lelkük… Szeretetük… törődésük… Éreznek és törődnek a sajátjaikkal…

Lassan lágy csókot nyomott a feje búbjára.Egy anya szeretetével és törődésével átitatott, puha csókot, amivel képes akart lenni beforrasztani a repedt szívet.