2. fejezet

2.fejezet- A legédesebb gyümölcs

Órák teltek el. A lenyugvó nap múló, vörös fényét figyelve pedig Aaron csak egyre türelmetlenebb és morcosabb lett. Ki hitte volna, hogy ilyen nehéz fenntartani, a nyugodt, mindig kedves pap szerepét? Pontosan tudta ugyan ki merre jár-kel éppen, sőt ha koncentrált még látta is mit csinálnak, mégis a várakozás, egy olyan idegőrlő tevékenység volt számára, amit nehezen viselt. Hatalmas, türelmetlen sóhajjal nyugtázta, hogy a pöttöm lány még el se hagyta a házukat.

Jönni fog egyáltalán? Nem úgy ismerte ugyan Lorát, mint aki ne szólna neki hogy ne várjon feleslegesen, mégis idegesítette a csend, és a tétlenség. Ha biztosra tudta volna, hogy a lány nem jön, elrepülhetett volna innen, kinyújtóztatva szárnyait, és megélesíthette volna karmait pár favágóban, akik túl közel merészkedtek az ő kis birodalmához. Mindig akadtak olyanok, akik útjuk során erre tévedtek, ő pedig nem kockáztathatta meg, hogy egy idegen ráleljen az ő kis kertjére.

Már szinte érezte keserűen öreg lelkük por szerű, nyamvadt ízét a szájában. A semmilyen kis vacak néha még jobban esett a gyomrának, mint a az apró, ártatlan gyermek lelkek.

Lassan megelégelve a várakozást Aaron lehunyta a szemét, és Sarara gondolt. Szeme körül mély, sötét karikák jelentek meg, mintha csak kormos lenne, halántékától a szeme felé pedig szurok sötét erek indultak meg. A lány és az anyja úgy jelentek meg előtte a sötétben, mintha füstön keresztül, páholyból nézné őket. Az apró lakás emeletén vitatkoztak éppen. Lora összekötött hajjal kötényben állt a kislány szobájában, aki durcásan fordított neki- és Aaronnak is- hátat.

- Nem mehetsz át játszani amíg nem mész el az atyához! Aaron valószínűleg a templomban vár rád, mert szóltam neki, hogy mész.

- Akkor nem megyek játszani, majd megyek holnap, és nem akarok vele beszélni, ahogy veled sem!- Sara nagy lendülettel pördült hátra anyja felé az ágy széléről. Dühös kis zöld szemei szinte világítottak, arca pedig épp olyan élénk színű lett mint a haja.

- Ha nem mész el, egy hétig nem mész sehova, és a lábadat se teheted ki a házból. -jelentette ki makacs, anyai szigorra. Saranak látszólag már erre is volt egy frappáns válasza, ám ekkor megdermedt és felnézett Aaronra. A kislány határozottan mintha a szemébe nézett volna, pedig Aaron jól tudta, hogy ez lehetetlen. A smaragd szempár békéssé vált, és egy pillanatra megesküdött volna rá, hogy Sara haloványan rámosolygott.

- Ha elmegyek, utána mehetek játszani? -tette fel végül anyjának a kérdést, még mindig a szoba sarkába bámulva.

A nő a sarok felé nézett, követve a lánya pillantását. Egy ideig értetlenül kémlelt körbe, majd visszanézett a lányára, tétován bólintva.

- Igen… ha csupán öt percet is, de szeretném ha beszélnél az atyával. Utána ahogy ígértem, átmehetsz babázni.

A kislány beleegyezően bólintott, és felkelve lassan elindult, Aaron pedig kinyitotta a szemét.

„Vajon tényleg látott? Vagy csak megérezte, hogy ott leselkedek? Bármelyik válasz is jó, a tényen nem változtat, hogy ez lehetetlen… hacsak….”

Nem bírta megállni, szélesen mosolyogva szinte kavargott körülötte a templom pora. A szemei csak úgy világítottak narancs vörös színben, mint az izzó parázs. Talán még sose érezte magát ilyen izgatottnak.

- Végre valami érdekes…


Nem sokkal később Sara már az atya mellett állt, a padok szélének támasztva apró térdeit. A férfi mosolyogva nézett fel rá, a tenyerében pihentetve állát. Nem az angyali mise mosolya volt az, hanem a sajátja. A széles, kissé groteszkül hosszú vigyor, a parázsló szempárral.

- Azt hittem az egyetlen meglepetés, amit okozol nekem az erdei nap lesz, hogy csak figyelmetlen voltam, de nem csak annyiról van szó, hogy megfeledkeztem magamról, igaz?

Sara csendesen leült a pap mellé, ugyan olyan aranyosan, bágyadtan mosolyogva mint eddig.

- Kicsi korom óta látok dolgokat. Előre látok pillanatokat, megérzem a bajt… láttam az atyát, ahogy sötét szellemként figyeli a falu lakóit… De sose féltem magától. Láttam a tűzesetet is előre, magát és atyját a házban… -a lány lassan, bizonytalanul motyogott. Valószínűleg még sosem beszélt ezekről senkinek. Hangja néha megremegett, mintha félne, hogy bárki meghallja. A félelmének édes illata megborzongatta Aaront. A rettegés nem volt sose kenyere, de a csendes félelem, amitől megrezeg a lélek édesebb volt akár a friss erdei méz.

- És láttál az erdőben is,- szippantott közben egy mélyet a templomot belengő illatból- ahogy széttépetem apádat a farkasokkal. De nem csak álmodban, személyesen jöttél el megnézni, ahogy elnyeri méltó büntetését.- sandított a kislány felé éles szemekkel. Csak úgy ült maga elé meredve, mint aki szégyenli magát.

- Úgy ültek az atya lábánál az erdei vadak, mint az engedelmes ölebek.- nézett fel rá szomorúan csillogó szemekkel.- Igen… láttam. Látni akartam, hogy nincs többet… tudom, hogy ez rossz, de… -a halk hang elakadt, az apró száj pedig megvonaglott, nem akaródzva kimondani a szavakat.- Most engem is megfog ölni, Aaron atya?

- Ha valóban ettől félnél, nem jöttél volna ide, hiszen figyelmeztetne a kis veszély jelződ, nemde?-hátát a fának vetve csúszott lentebb a kényelmetlen faragott fán, közben le sem véve a szemét Sararól.- Én gyerekeket eszek, ezért akár egy kertnél, a szép almáktól távol kell tartani a férgeket. Viszont, vannak almák, amik túl szépek ahhoz hogy megegyék őket.

A lány értetlenül fürkészte a pap arcát. Látta, hogy jól szórakozik, noha azt nem értette min.

- De… ha az almákat nem szedik le, túlérnek, leesnek, és végül elrohadnak.

A logika hibátlan, bár elgondolkodtató volt, vajon a leány azt akarja e, hogy Aaron végezzen vele? Bűntudata lenne, hogy végignézte apja haláltusáját, vagy megunta volna az életét?

- Nos, igen, de a lehullott gyümölcs táplálja fát, így az még szebb, és finomabb termést hoz majd. A te gyümölcsöd, pedig mindennél finomabb lesz.- a zavart arcot látva az atya felkelt, és megsimogatva az apró feje, kikecmergett a padok közül.- Nem kell értened. Csak fogadd el, hogy nem bántalak, és vigyázni fogok rád, hogy ne essen bajod.

- De én… már…

- Ha baj van, csupán kiált hangosan… -figyelmen kívül hagyva a lány beszédét a füléhez hajolt, halkan belesúgott valamit, majd elhúzódva bólintott felé szigorú, komor arccal.- és én ott leszek, bármi is van.

Felegyenesedve hátat fordított a lánynak, megindulva az oltár felé.- Most már mehetsz, anyádnak holnap a mise után elmondom, hogy nincs semmi bajod és—

- De én már nem akarok élni! -kiáltott fel, olyan lendülettel felállva, hogy csaknem nekiesett az előtte lévő támlának. Ahogy Aaron meglepetten hátranézett, a lány arcán hatalmas krokodil könnyen csúsztak végig, halk hüppögésével kísérve. Az apró vállak rázkódtak, a pici ujjak pedig teljesen elfehéredtek ahogy a padszélt markolták.

- Nem…? -komorodott el, hideg fénnyel a szemében. Lassú öles léptekkel indult vissza Sara felé, aki szinte már nem is látta mi történik a könnyfátyol másik oldalán.- Nos, ha így áll a helyzet, nincs más választásom…