1.fejezet

1.fejezet – Vérvörös éj

A derűs napfény szivárványos fényt vetett az ólomüvegeken át. A galambok az ablak párkányára repülve gyűltek össze, kíváncsian illegetve fejüket jobbra-balra. Az apró, öreg kis templom faragott padsoraiban idősebbek és fiatalabbak figyeltek, halkan mormolva az imádság sorait.


Az idősebbek halkan szavaltak, még a néhol ücsörgő gyerekek csak némán, csodálkoztak.

- S az úr legyen véletek.

- És a te lelkeddel is.- zengték válaszul kórusban, le sem véve szemüket az ifjú papról. Az aranyló, barna szempár felemelkedett a Biblia lapjairól, körbepillantva népén.

Az atya szinte fehér szőke haja, hamvas bőre, és karcsú inas alkata a szivárványos fényben angyali képet festett a teremben ülők elé. Egy olyas félét amit a freskók pucér kisdedei is megirigyelnének. Szelíd pillantása talán több melegséget adott a bent ülőknek, mint a kora tavaszi napfény, mégis volt benne valami ami azt éreztette, nagyon is tisztában van vele, hogy ő a helyiek angyala, és ezt élvezi is.
- Ámen.- mosolyogta egy halk puffanással becsukva a vastag bőrkötéses könyvet és a terem egybegyűltjei egy emberként visszhangozták őt.

A szombat reggeli misék mindig nyugodtan teltek. Ilyenkor senki sem akart maradni gyónni, nem volt „fontos megbeszélni valója” az atyával. Csupán az átsült friss húsok, köretek és levesek illata ostromolta a fiatal férfit. Az apró sütemények, húsos piték és sültek kisebb halmot képeztek a bejárat melletti kis asztalon, amiket a nők külön neki készítettek. A szinte vele egyidős, kivirult fiatal asszonyok egy kisebb csoportot alkotva bájologtak az atyával.

- Aaron atya! -lépett mellé egy fiatal asszony utolsóként a kis félkörbe fúrva magát. Hosszú vöröses, göndör haja, zöld aggódó szemei és talán kissé túl sovány alkata egy karcsú rókára emlékeztették őt.
- Jó napot Lora. Örülök, hogy újra egészségesnek látom.
- Az idő csak úgy repül az ittléted óta. -mosolyogta- Ha mégis úgy döntenél, hogy szeretnél egy saját házat… nem kéne a templomban fagyoskodnod, atyám.
- Kérem Lora, én igazán jól megvagyok itt.- nyugtatta lágy hangon az aggódó nőt, egy zavart mosolyt ejtve meg felé, és a kis tömeg lassan kuncogni kezdett.
- Lora, tudjuk, hogy szívesen látnád vendégül az atyát, akár évekig is.- heccelődött az egyik szomszéd, a lány elvörösödött arcát figyelve.
- Akár még az ágyadat is megosztanád vele.- egészítette ki halkan a másik, mire Lora arca teljesen lángra lobbant.
- Ejnye, hölgyekhez nem illik az ilyen beszéd, hisz mind férjes és gyerekes asszonyok vagytok már.

Ahogy ezt kimondta, Lora lábánál megjelent egy pöttöm, szeplős kislány, türelmetlenül rángatva a nő szoknyáját. Mintha csak Lora fiatalabb mása lett volna, egy kis róka.
- Anya, anya, átmehetek Suzyhoz? Az apukája befejezte a babaházat neki! Tina és Lala végre beköltözhetnek.- lóbálta a kezében az apró babát izgatottan.
- Délután átmehetsz, ha segítettél nekem otthon. Rendben?
A lány vidáman elrohant. Talán beleegyezett a feltételbe, de lehet csak annyit hallott meg "délután".
- Elnézést atyám, Sara még csak nem is köszönt... olyan szeleburdi mostanság.
- Hagyd csak. Az apja halála miatt elveszettnek érezheti magát.- a tömeg halk nyüzsgése abbamard, s az asszonyok némán bambultak egymásra.- Jacob, isten nyugosztalja, sok időt töltött együtt a lányával. A gyermek próbálja kitölteni a keletkezett űrt.- tette a nő vállára a kezét együtt érzően -mindannyiunknak fáj a veszteség, mind átérezzük.
- Talán az atya kicsit jobban.- húzódott keserű mosolyra a szája, és fájón folytatta.- Jó atyád is csak két hónapja távozott a téli tűzben, rád zúdítva a falu terhét...
- Hónapok? Máris? - lepődött meg, majd elnémulva nézett fel a templomra, szája sarkában egy bánatos félmosollyal- Mintha csak tegnap adott volna körmöst, hogy rosszul mondom az imádságot.
- Aaron atya? Beszélnél esetleg a lányommal? Velem... Nem hajlandó. Szinte menekül előlem, ha az apjáról akarok beszélni.
- Természetesen. Küld át egy óra múlva ha úgy megfelel, addig én is összeszedem a gondolataimat.


Ahogy a tömeg oszlani kezdett, a férfiak is végre indulhattak. Szórakozottan vonultak ki a kis templom hátsó soraiból, némelyikük kézen fogva, terelgetve gyerekeit.


- Aaron! -tapadt egy vaskos marok a vállára, a köszönések sorából kiszakadva. Ekkor rontott ki mellettük a rókagyermek is sietve, a várakozó Lorához.
- Mattis. -bólintott a férfire se nézve.
- Őt figyeled? Tudod régen szerelmes volt beléd, lehet, hogy még nem hűltek ki az érzései. -bökte finoman oldalba az atyát.
- Tudom mit érzett, -mosolyodott elgondolkozva- elmondta annak idején. Atyám meg is hallotta, és jól elvert érte, emlékeztetve rá, hogy pap leszek. -nevette el magát, de látszólag Mattis ezt nem tartotta túl viccesnek.
- Atyád már nincs köztünk, szabadon döntesz magad felől. Ez a közösség gyerek korod óta imád, senki sem vetné a szemedre, hogy pap vagy. Legfeljebb irigykedne pár nő, hogy nem őket veszed el.


A távolodó alakokat figyelve mindketten jót nevettek, legfőképpen azért mert igaz volt. A faluban sok minden volt amit a közösség könnyelműen kezelt.

A színes kis tömegben még így, messziről is, tűzként virított ki a nő, jellegzetes göndör hajával. A vörös, táncoló tincsek felidézték benne a téli tüzet. Atyja tehetetlen ordítását a lángok között, és a hó hidegét a bőrén.

-2 hónappal ezelőtt -

Január

A hóvihar elcsendesedett. A fehér vatta szerű hatalmas pamacsok már csak a fákról szállingóztak az éjjeli szellővel. A falu széli rönkház ablakán Aaron figyelte a nyugodt tájat, még apja, Gillbert a kandalló előtt melengette fáradt tagjait, a lángokba meredve. A révületből egy sóhajjal tért vissza, hátradőlve az öreg bőrkanapén. Táskás, jég kék szemekkel hátrapillantva időzött el Aaron alakján, ahogy krémszínű köntösében szinte beleolvad a hófehér tájba.

- A tél, mindig is nagyon illett hozzád.
- Atyám?- fordult hátra meglepetten, megigazítva vállán a puha szövetet.
- Lehet, hogy nem emlékszel rá, de pont egy ilyen, viharos téli éjjel találtam rád.- a férfi elmosolyodott, őszes szakállába túrva, miközben Aaron mellé sétálva leült a kandalló elé, megpiszkálva a táncoló lángokat. Gillbert ahogy ránézett egy hideg fény csillant meg a szemében.
- Hány éves is vagy most, fiam… ?
- Huszonkettő. -bólintott, miközben apja, arcárára simítva fordította maga felé, a vonásait fürkészve.
- Tizenöt éve már…. Még mindig olyan vagy, akár egy angyal….-a vaskos ujjak a tincsek közé vettették magukat, majd a finom mozdulatból hirtelen zárultak össze. A nagy marok ökölbe szorulva, néhol hallhatóan tépett bele a szinte fehéres hajba.

- Pont egy ilyen estén hívtak ki a tanyára, hogy valami felzaklatta a birkákat. Azt hitték farkas, vagy egy vadkutya, de mikor körülnéztek, csak egy véres gyermeket találtak. Nem reagált semmire, hiába beszéltek hozzá, így kihívtak engem. -a férfi hátratépve a fiú haját térdelt le mellé, és figyelte kifejezéstelen arcát. Nem mozdult, meg se szisszent, csak figyelt. A pap szemei lassan lentebb vándoroltak, a vékony, csupasz nyakon, majd szabad keze kibontotta a köntöst és hol a fiú mellkasát, hol a bordáit simította végig- Nem lehetett több 7 évesnél, megszáradt vérben, csupaszon ült a birkák között, bárhogyan is került oda, sokkot kaphatott attól ami történt vele. Hazahoztam magammal, megmosdattam, és egy karcolás sem volt raja. A vérmocskos gyerekből viszont, egy hófehér angyal lett… nem beszélt, nem mosolygott, de még csak rám se nézett.

Gillbert hangja szinte megremegett ahogy a fiú nyakához hajolt.- És nem tiltakozott…-mély levegőt véve szimatolt, szinte beledőlve a fakó nyak ívébe-Még szinte most is érzem rajtad a vér szagát… -a szorítása lassan enyhült, még végül mindkét hatalmas kéz a vállakra telepedett.- Miért kellett felnőnöd…?- kérdezte szinte magától halkan, majd elengedve Aaront felkelt mellőle és a kanapéra telepedett. Arcán látszott, hogy emészti a néma düh, de közel sem azért amit mondott. Sokkal inkább azért, amit már nem tehet meg.

A szemeit dörgölve Gillbert már nem láthatta, fogadott fia arcát, ahogy vékony, ijesztő mosoly terül el rajta. Aaron csendesen kelt fel, a kandalló párkányán ülő képek és faragott figurák felé fordulva. A rusztikus, tömör kis állatkák medvéket, és nyulakat formáltak, körbeállva egy-egy fa keretes emléket.

- Emlékszem arra az éjszakára.-mosolygott csendesen egy képet nézegetve.

A többi gyerekkel játszottak rajta, azokkal, akik most anyaként nevelték lányaikat és fiaikat.

- Hogyan? -Aaronnak nem kellett hátrafordulnia, hogy lássa apja arcát. Reszketeg, félő hangja többet elárult, mint egy arc tud.
- Emlékszem ahogy a birkák között ülök, és gondolkozom hogyan kerültem oda. Emlékszem a nedves gyapjú és hugyos szalma bűzére. Az öreg Johan hangjára is jól emlékszem ahogy rémülten jár körbe és kérdezget.

Hátrafordulva Gillbert kíváncsi, értetlen tekintete mosolyt csalt ajkaira.

- „Fiam… fiam, hogy kerültél ide? Megsérültél? Emlékszel a nevedre? Vagy bármire?” -a hang amit Aaron kiadott nem a sajátja volt. A öreg Johan reszketeg, rekedt hangja volt a megszólalásig. Még a füstös dohányos köhögések is megcsúsztak, egy egy mondat közben. Gillbert a helyére fagyva figyelte a fiút. - Igen, jól emlékszem rá, hogy majd összeszarta magát, mikor rájött, hogy nem saras hanem véres vagyok. Hogy hogyan imádkozott, miközben érted küldte az idősebbik lányát. Arra is emlékszem hogyan csillogott a szemed a reménytől, arra gondolva hogy talán árva vagyok. Minden érintésedre is emlékszem, te pedofil pap. -nyomta meg a mondat végét, egy vicsor szerű, éles mosollyal, amiben szinte felizzottak parázs szerű, narancsos vörös szemei.

A sokkosan figyelő férfi előtt eresztette szabadon gazella szerű, egyenes szarvait, és hatalmas barnás szárnyait, miközben lecsúsztatta vállairól a félig már leoldott köntöst. Lábain a finom anyagú szövet harsogva szakadt, ahogy térdétől oroszlán szerű bestia mancsokat növesztett. Bagoly szerű vaskos, karmos ujjaival felsértette a finom fapadlót ahogy közelebb lépdelt Gillberthez. Hosszú, oroszlán szerű, bojtos farkával végigcirógatta a férfi holtsápadttá vált arcát.

- Az embereknek fontos, hogy haláluk előtt testben és lélekben is megtisztuljanak. A papoknak, mint isten szolgáinak pedig kutya kötelességük egész életüket a fény és tisztaság jegyében leélniük, nem igaz? -vigyorodott el, felfedve már bestiaszerű, éles fogait is.- Ezt tanítottad nekem. Akkor is ezen járt az eszed mikor haza hoztál? Amikor a combjaimat simogattad...-utánozta le a mozdulatot a férfi combján és egész közel hajolt hozzá- és a nyakamat csókolgattad, azt hajtogatva milyen puha és selymes vagyok? -hajolt bele a nyakába szinte lehelve a szavakat- Azzal hitegetted magad, hogy nem fogok rá emlékezni? Vagy inkább azzal, hogy úgyse adna hitelt senki egy ki tudja honnan szalajtott fura kölyöknek?- nyalt végig a nyakán, majd visszahátrálva a kandalló fényébe figyelte a reszketeg papot.

- Mi vagy te…? -remegték ajkai a szavakat, mire Aaron csak elmosolyodott, a szokott lágyságával.
- Nem ismersz meg? A fogadott fiad vagyok, Aaron Rottel.
- De ki vagy te valójában? -hangsúlyozta ki a szót idegesen, amire a fiú nevetésben tört ki.
- Egy pap aki nem ismer fel egy démont akkor se ha előtte áll! Szórakoztató vagy, Gillbert.
- Az igazi nevedet mond el, démon!
- Az igazi nevem Azroth. -hajolt meg színpadiasan, majd lassan felegyenesedve sóhajtott.- Tizenöt év. Valóban hosszú~ idő, ha emberként kell viselned. Ilyen sok ideig nevelgettél egy démongyermeket, hát nem vicces? Pont a helyi pap. Furcsa egy humora van az istenednek.-sötétült el a hangja elgondolkozottan.
- Gyermek voltál, ugyanolyan mint a többiek…-hebegte értetlenül.
- Sosem voltam gyermek. Legalábbis nem emberi. De a lehető legjobb helyre kerültem általad. Egy igazi éléskamra, mindentől elzárva. Mint a levágásra ítélt birkák.

Gillbert néma pillantása acélos lett mint egy dühös apáé. Azt hinné az ember, felkel és felpofozva, majd mint egy rossz gyereket a szobájába küldi, de továbbra sem mozdult. Aaron nem tudta, hogy a félelemtől, vagy a tehetetlenségtől van e, de a végeredményen nem változtatott.

- Ó ne vágj ilyen arcot. Eddig is szakítottam le érett szemeket a kis kertedből. Sajnos rákényszerültem a felnőttekre is néha...de, annyira nem volt rossz az se. De, a te lelkedet ne féltsd, túl fonnyadt már az én ízlésemhez, és túl romlott. Viszont ne aggódj…-kezével a tűz felé nyúlva a lángok vad táncba kezdtek, majd lassan szinte kimászva életre keltek körbeszaladva a szobát, bekerítve kettőjüket, majd a pap felé araszoltak, vadul falva az épületet.- A tűz, megtisztít. -mosolyogta lágyan, és visszaöltötte emberies alakját.- Legyen ez, tiszteletem jele, amiért ilyen romlott életet éltél.

A pap szinte észre se vette először, hogy a lángnyelvek nyaldossák ruhája szélét, majd mire feleszmélt az angyali arc mosolyából, már túl késő volt. A tűz ahogy pusztított minden útjába kerülőt, lenyúzta Aaronról is a szövetek maradékát. A lángok fényjátékával és a Gillbert halálsikolyaival kísérve, úgy sétált ki a hóba, ahogy egy angyali démonhoz illik. Meztelenül, puha léptekkel, csupán egy széles, nyugodt mosolyt öltve magára.